Megismerik még az utcán?
Pont annyira, mint régebben, pedig már egy éve nem csinálok műsort. Persze sosem ismertek annyian, mint a kereskedelmi tévés celebeket. A múltkor álltam valahol két kollégámmal, és iszonyúan rosszul esett, hogy hozzájuk odamentek az emberek, hozzám meg nem. Szerencsére aztán átsétáltunk egy olyan helyre, ahol művészfélék is voltak, ott kaptam pár jó szót, az meg iszonyú jól esett. Ilyen ez: néha fáj, néha jó.
Mi fáj azon, hogy nem önnek puncsol az összes kifőzde?
Az fáj, hogy kevesen ismerik, amit létrehoztam.
És? Attól az nem lesz se rosszabb, se jobb annál, mint amilyen.
Nem azért tévézem, hogy tévézzem. Hanem azért, hogy sokan nézzék meg a munkámat.
Nem azért, hogy jót csináljon?
Is. De azt látnia kell valakinek.
Néha fáj, néha jó – Fotók: Neményi Márton
Mi a különbség tízezres, százezres, milliós és sokmilliós ismertség között?
Tízes, százas, ezres és sokezres szorzó.
A pár millió itt rengeteg, Amerikában semmi. De a jó műsor, a jó könyv, a jó bármi itt is, ott is jó.
Én itt akarok hatást elérni. És ha összehasonlítom a legsikeresebb Záróra nézettségét a kereskedelmi tévék legalacsonyabb nézettségű műsorával, akkor kicsúszik a számon, hogy azt a rohadt életbe! Szörnyű, hogy kultúrával lehetetlen eljutni egymillió emberhez.
Mennyihez lehet?
Százötvenezerhez. A Záróra csúcsa kettőszázkilencvenezer volt, azt Rúzsa Magdival hoztuk. Ő érdekelte az embereket. Akkor egyszer még a Blikk is írt a műsorról, bár ne tette volna.
Az MTV Záróra című műsorában készült bő hatszáz interjú legjobb beszélgetéseiből két éve kötet jelent meg. Most itt a következő, a Ráadás. Tévé híján ebbe eleve írott verzióra készültek a szövegek. Más szakma.
Nagyon más, izgultam is. Azt sejtem, hogy tévében, rádióban, vagyis élőben képes vagyok jól elbeszélgetni, de arról egyelőre fogalmam sincs, hogy ez írásban is élvezhető-e.
Ismeri a saját interjúit?
Ott voltam mindegyiknél. Meg aztán négyszer-ötször kompletten végigszántottam őket.
Játsszunk! Idézek a könyvéből, a kérdés: melyik alanyától származik a szövegfoszlány? „Milyen jó lenne, ha egy szöget is be tudnék verni a falba!”
Huh. Bor Zsolt?
Nem.
Pedig ő ilyen… Akkor Buzsáki György.
Nem.
Hát ki?
Tényleg, Portisch! Tudja, neki mi volt a legjobb szövege? „Nincs logikám. Erre mondja a kedves feleségem, hogyha lenne, akkor még világbajnok is lehettem volna.”
Az tényleg jó duma, de feladványnak túl könnyű. Nézzünk egy másikat. „Mindenféle alkotásban az az izgalmas, hogy van valami, ami eddig nem volt, és utána van. Ez olyan, mint amikor az ember gyereket csinál, és ott van.”
Na, ez már Bor Zsolt!
Nem.
Óh.
Kezdem bírni ezt a játékot!
Jó. Segítek. Íme még egy a gyerekcsinálóstól: „Elvagyok, leszedálom magam.”
Pillanat, pillanat, pillanat. Megvan! Tarr Béla.
Találat. „Tisztességtelenség érdemi munka nélkül pénzt kapni.”
Találat.
Van még? Legyen! Kezdem bírni ezt a játékot.
„Az egész élet determinált véletlenekből áll.”
Determinált, determinált… Ez olyan adamisannás… Ugye ő?
Mondja vagy kérdezi?
Mondom.
Kár. Mert nem ő.
Neeem? Talán Lányi András? Nem, nem, nem! Ezt nem mondtam! Inkább Gárdi Balázs.
Negatív. Adok tőle is még egyet: „Péntek este egy fergeteges Tankcsapda-koncert volt.”
Hohó! Hernádi Zsolt!
Találat. Az igazán pöpec interjú.
Mi tetszett benne?
Már a horvát olajtársaság, az INA körüli korrupciós botrány és a bő két éve a netre pár órára kikerült UD Zrt-s lehallgatási felvételek előtt is az a kép élt róla bennem, hogy ő a rendszerváltás egyik nagypályás…
Na, mije?
Hát. Izéje.
És most mit gondol róla?
Egész kedvelhető figura képe rajzolódik ki az interjúból. Laza, szellemes, agyafúrt, életrevaló. Tehetséges. Hasznos.
Akkor jó.
Mivel sikerült rábírni az interjúra ezt a nyilvánosságtól amúgy elzárkózó figurát?
Talán pont azért állt kötélnek, mert oly sok támadás érte az utóbbi időben. Pár éve csak pozitívat lehetett olvasni róla, de ha most beütöm a nevét a Google-ba, az első pár oldal csupa kínos találatot ad ki. Jól jött neki ez a beszélgetés. Egyébként azt hittem, nem ad interjút, bejelentkeztem gyorsan, hogy elmondhassam magamnak, legalább megpróbáltam, s keressek mást. Ehhez képest azonnal visszahívtak időpontot egyeztetni. Az esztergomi házában fogadott, rövidgatyában, pólóban, iszonyú lazán. Imádta a helyzetet. Négy órán át beszélgettünk, dőlt belőle a szó.
Nincs képernyőn, nincs színpadon, önmagával sakkozik
Ön azt nyilatkozta, hogy „üzenete van” a Ráadásnak. Az lenne az üzenet, hogy ha benézünk az öltöny vagy a smink vagy a szakáll mögé, vagy a bézbólsapka alá, sok olyan figura is szimpatikussá vagy legalábbis elfogadhatóvá válik, akit amúgy elutasítanánk?
Lehet ez is egy üzenet.
Más is van?
Az összes interjún végigvonul egy erőteljes gondolat. Baló nincs képernyőn. Tokody Ilona nincs színpadon. Geréb Ágnes házi őrizetben. Tarr Béla Splitbe ment filmes iskolát csinálni, Gárdi Balázs Amerikában fotózik, Portisch már csak önmagával sakkozik, Lányi András alól mindent kiszerveztek, amibe valaha belekezdett. Sorolhatnám, a lényeg, hogy mindegyikük életének volt vagy éppen van egy átvészelendő szakasza.
Volt, akit interjúzás közben…
Megkedveltem? Persze, sokakat!
Nem, olyan, aki ellenszenvessé vált menet közben.
Ellenszenvessé? Nem. Egyáltalán nem.
Tényleg?
Aha.
Mondaná?
Nyilván.
Miért pont tizennyolc interjú készült? Miért nem, teszem azt, húsz?
Ennyi fért bele.
Készült olyan, amit végül kihagyott a kötetből?
Ööö. Nem.
Na, hány darab?
Píár szempontból azt kell mondanom, hogy nem volt ilyen.
És komolyan?
Kettő. De nem árulom el, hogy kikkel készültek. Így alakult. Nem tetszett nekik a végeredmény. Van ilyen, megértettem, nem könyörögtem nekik.
Volt, akit nagyon akart, de még a beszélgetés sem jött össze?
Persze, de nem mondom meg, kicsoda. Azóta is fűzöm, mert addig nem halhat meg, amíg nem adott nekem interjút.
A helyében húznám az időt.
Ő is húzza.
Mikor lesz harmadik, következő interjúkötet?
Egyelőre ennek örülök. Most egy másik könyvet tervezek, nem interjú, többet nem mondok róla.
Hány eladható könyv van még az Alinda brandben?
Nem tudom. A Zárórából sok fogyott, tízezer. Most a Ráadáson kiderül, mennyit ér a nevem a tévéműsor nélkül.
Van még ideje erősödni. Mindössze harminckét éves.
Végül is a mostanáig mindössze tízéves pályámból egy ötéves szakaszban vágatlan mélyinterjúkat készíthettem, és ez a műfaj szerintem a szakmám egyik legnehezebbje, egyfajta csúcsa. Szinte minden létező díjat megnyertem. Csakhogy előtte csomó minden kimaradt. És ez nincs jól. Ha mondjuk a BBC-ben kezdtem volna, és minden jól megy, ott tartanék, hogy olykor bejelentkezhetek élő adásban, és még tíz évet várhatnék arra, hogy műsorvezető 3-nak beüljek a Hard Talkba, amikor senki, de senki más nem ér rá. Hátha utána azt mondják, jé, egész jó ez a csaj, próbáljuk ki máskor is.
Adott egy puszit és azt mondta: ez igen
Ön két éve az origónak dicsérte a BBC-t, akkor éppen azért a gyakorlatért, hogy a csúcsriporterek végigjárják a ranglétrát, s meglett emberként ülhetnek be például a Hard Talkba. A magyar köztévéről pedig ezt mondta: „Nálunk átláthatatlanul, rendszertelenül történnek a kinevezések, és nincs meg a minőségi szelekció.”
A komplett magyar médiáról mondtam. Nem javítom most sem.
Ön huszonöt évesen került az MTV képernyőjére. Hogy is volt?
Tizenkilenctől huszonegy éves koromig gyakornokként körbejártam a magyar médiát, írtam, tévéztem, híradóztam vidéken és Budapesten. A legtöbb helyen rettenetesen éreztem magam. Aztán lekeveredtem a Klubrádióba, ahol végre élvezetes feladatok találtak meg. Eleinte olyan kis háromperces bénaságokat vettem fel, mint az utca emberének véleménye, aztán hajnali háromig vágtam, merthogy fogalmam sem volt róla, melyik gomb mit jelent, de hát így indul minden karrier. Jó munka, jó móka volt, csupa tehetséges fiatal közé zárva. Aztán egyszer csak igazi riportot készíthettem! A szerkesztő, Pikó András vette át, ült fülessel a fején, és nem szólt egy szót sem. Én meg álltam az ajtóban, hogy úristen, ezt nagyon elcseszhettem. Egyszer csak letette a fülest, odalépett hozzám, adott egy puszit, és azt mondta: ez igen. És ez olyan szép volt. Aztán persze egy másik szerkesztő összevissza kaszabolta az anyagot, és úgy már nem tetszett, de nem érdekelt. Szombaton lement a riport a rádióban, hétfőn sorra gratuláltak a kollégák. Ekkor éreztem rá ennek az egésznek az ízére. Nem sokkal később gyakornoknak hívott Kardos Ernő az Estébe. Úgy találtam, a tévében közel sem vagyok olyan jó, mint a rádióban, mégis pár hónap múltán Simon András szerkesztőségvezető közölte: fölvennének állásba. Haaaaah, úristen! Egyik reggel azt mondták, Alinda, le kéne menni a Hernádhoz, az árvízhez SNG-zni. Mondtam: jó, nagyszerű. Kérdezték: tudod mi az az SNG? Mondtam: nem! Röhögtek, és indulás előtt elárulták, hogy az az élő bejelentkezés. A rádióban ekkor már műsort vezettem, tök izgalmasan haladt a pályám. A tévében hamarosan castingra hívtak az induló Kultúrház vezetői. Beültem, kiválasztottak, mentem oda is. Ott ismerkedtem meg Sípos Pali szerkesztővel, aki ajánlotta, csináljam a Miért? meg a Záróra című műsort is.
Sűrű.
Kétségtelen, hogy jókor voltam jó helyen. De megdolgoztam a sikerért. Rengeteget készültem, mindent tudni akartam… Később tanítottam egy médiaiskolában, ahol az egyik oktató azt sulykolta a diákokba: ne készülj, inkább hagyatkozz az érzéseidre, menj be, nézz körül, biztosan meglátsz valamit a polcon, amivel elindulhat a beszélgetés. Aha, és azon a ponton meg is akad! Nem is értem, hogy lehet ekkora baromságot gondolni.
Van bármi értelme iskolában tanítani újságírást?
Van. Jó érzés, ha újságíró lesz valakiből, akinek akartál átadni a tudásodból.
Mi volt a legfőbb alindai idea a katedráról?
Hogy csak akkor hívj föl bárkit is, ha tényleg van hozzá kérdésed.
Most is tanít?
Nem. Nem is tudom, menne-e, most túl sok a keserűség.
Meg hová is küldené őket dolgozni?
Fogalmam sincs.
Az MTV-vel hogy áll? Hibernálták?
Nem tudom.
Hagyjuk a témát?
Állományban vagyok. Augusztusban megszületett a kislányom, Leila, én pedig októberben leadtam pár műsorötletet, azóta is várok egy olyan telefonra, ami zöld utat ad akármelyiknek. Van köztük mindenféle, párat én találtam ki, és olyan is akad, amit a BBC-ről koppintottam. Fontos, hogy egyikben sem a pártpolitika a téma, hanem a kultúra, a közélet.
Mi baja a politikával?
Elég hülye ez a mostani politikai helyzet.
És izgalmas is.
Csakhogy ma kultúráról, oktatásról inkább képzelhető el értelmes vita, bár lehet, hogy tévedek. Szívesen beszélgetnék például olyanokról, hogy tanítsuk-e Wass Albertet. Persze nem pártpolitikusokat kell behívni a stúdióba.
Megbélyegezve dolgozni vagy nem dolgozni
Eredetileg politikai újságírónak készült. Dolgozna pártközeli tévében?
Politikai újságírónak egyikbe se mennék, mert az skatulya, amiből aztán lehetetlen kitörni.
És kulturális újságírónak menne?
Az kérdőjeles. Van közlendőm, szeretnék tévézni.
Szóval?
Nincs válaszom. Az Echo kapásból kizárva, de az ATV, a Hír tévé, az országos kereskedelmik valamelyike vagy éppen a kisebbek is tudnának tenni olyan ajánlatot, amire képtelen lennék nemet mondani. És most nem elsősorban a pénzre gondolok, hanem a lehetőségre. Szörnyű dilemma: megbélyegezve, az egyik oldalhoz sorolva dolgozni, vagy nem dolgozni. Miközben azért küzdöttem, hogy sehová se kössenek.
Ön klubrádiózott és ballib kormányok alatt futott be a köztévében. Ez nem elég a bélyeghez?
Dehogynem. Más kormány alatt meg más a skatulya, de hát én akkor voltam kezdő, természetes, hogy akkor indultam. És aztán bejött hozzám Melocco Miklós és Granasztói György és Tulassay Tivadar és Freund Tamás is. Őket inkább a konzervatív táborhoz sorolják. Mind azt kérdezte: mostanság nem szeret engem a közszolgálat, maga mégis miért hívott?
Válasz?
Mert ez a közszolgálat, ma is ezt gondolom. Nem ideológia, hanem teljesítmény alapján szortíroz. Ráadásul meg is kedveltem az említetteket.
ATV vagy Hír tévé?
Azért lettem újságíró, hogy mindenkivel beszélgethessek, aki érdekel. És engem érdekel Melocco Miklós és Krausz Tamás is. Schmitt Mária és Rainer M. János is. Csakhogy, ha az ATV-be megyek, Schmitt Mária nem jön be hozzám, ha a Hír tévéhez, akkor meg Rainer M. mond nemet… Jó, lehet, pont ők vannak olyan összetett gondolkodásúak, hogy a másik oldal médiumát se bojkottálják, de a többség nem ilyen.
Az ő bajuk.
Meg az enyém is. Mindannyiunké. Elmebaj, amiben élünk.
„Nyilvánvalóan nem tart örökké egy médiakarrier. Tovább kell tudni lépni. Az üzleti élet vonz, egy lehetséges iránynak tartom.” Egy bulvárhetilapnak nyilatkozta ezt ön nem is olyan régen. Vállaltirányítást tanul. Megrázó.
Miért az?
Éveken át néztünk a tévében egy csillogó szemű riportercsajt, akiről sütött az őszinte érdeklődés és a felkészültség, amivel szép sorban bő hatszáz interjúalanyt nyitott meg előttünk. Erre kevesen képesek. És ön ezzel a tehetséggel vezérigazgató akar lenni. Mondom: megrázó.
Szívesen lennék pár évig vezérigazgató.
Jaj.
Kipróbálnám, érdekel. És az is érdekel, hogyan épül fel a kommunikáció egy profi nagyvállalatban.
Jaj. Jaj.
Izgalmas kommunikációs szakmai kihívás. És érdekel az is, milyen a jó HR.
Jahaj.
Szerintem a vállalatirányítás remekül kombinálható a médiával. Ezért tanulom, másodéves vagyok a Corvinuson. És legalább akkor sem leszek zavarban, ha újságíróként Békesi Lászlóval vagy Bokros Lajossal beszélgethetek. Persze, ha választhatnék, egyáltalán nem biztos, hogy az üzleti világban helyezkednék el. Csakhogy a médiában jelenleg nem érzem úgy, hogy szükség van a tudásomra. Üljek a fenekemen? Akkor inkább keresek más kihívást.
Majka pont érdekel
„Mernék fogadni veled, hogy előbb-utóbb megtalál valaki valamivel, amit kihívásnak fogok érezni.”
Tessék?
Baló György zárja így az önnek adott interjút a Ráadásban.
Én is reménykedem. Nem lehet, hogy ennyi, vége, kész. Másfelől nem látom, honnan és ki keresne meg. Ráadásul van az a kompromisszum, amit nem kötök meg.
Úgymint? Nem ülne be reggeli csevejbe Majkákat komolyan venni?
Majka pont érdekel, ezt őszintén mondom. Nem ő a határ, de valóban nem mindenről, nem mindenkivel, nem mindenáron. Egy kollégámtól hallottam: nem azért lettünk újságírók, hogy újságírók legyünk, hanem mert érdekel valami a világból. Elég jó mondat. Ha már nem tudod azt csinálni, ami érdekel, minek erőltetni? Hogy pénzt keress? Persze, az is kell. De önmagában kevés.
Mostanság tűnik el az újságírás. Tartalomszolgáltatás nő a helyére. A közélet helyére pedig bulvár. Látja?
Látom. Kultúra sincs. A két legnagyobb hírportálon nincs kultúra rovat, a kereskedelmi tévékben soha nem is volt.
Mert nincs hozzá néző, látogató.
Szerintem ez tálalás kérdése is, de ezért gondolkodom másik karrierben. Miközben áldom a sorsom, hogy lehetőségem volt legalább egy darabig azt csinálni, amit a legjobban szeretek.
Nemcsak tévéből áll a sajtó.
Ma tán bloggal lehet nagyot dobni. Meg show-műsorral.
Alinda Show? „A kultúra nagyágyúi! Csak itt, csak nálunk! Parti Nagy verset ír egy levegővel! Presser tótágast komponál!”
Hát ezt inkább ne… Mármint Parti Nagy és Presser nagyon igen, egy levegő és tótágas nagyon nem. Angliába kellett volna születni. Jó lehet a BBC-ben dolgozni.
Születhetett volna Bombay külsőre is. Vagy Ormánság alsóra. Akkor meg ide vágyna.
Angol és német nyelvterületen van ma mozgástér. Biztos találnék magamnak stábot, csapatot, műsort, és nem ücsörögnék az ötleteimen. Furi ez. Rohadt idegesítő.
