Ne tagadjuk, tudtuk mi jól, hogy itt somfordál a tél a kapuk előtt. Talán a szegedi körtöltés melletti kiserdő fái között bujkált, talán a Kárpátok bércei között gyűjtötte az erőt, hogy végigszáguldjon az egész Alföldön, és úgy rontson ránk, mintha harag üldözné. Pedig szó sincs itt haragról, bosszúról, csupán a természet próbálja rendbe rakni az emberek viselt dolgait, és évszakokra osztani az esztendőt úgy, hogy beleférjen a tavasz, a nyár és az ősz mellett a tél is.
És nekünk mától a tél jutott. Havat szültek a felhők, még ha a szürke ég el is takarja megkönnyebbült mosolyukat. De ki takarja el a szegediek arcára fagyott rémületet, miközben meleg szobából bámulják a házak között kavargó-forgó-táncoló hópelyheket, amik olyan jól mutatnak míves fotókon, szép képes albumokban, de mennyire fölöslegesek járdán, úton, autónk tetején. Igen, fölöslegesek egy olyan világban, amit már szinte csak a célszerűség irányít: a vágy, hogy minél hamarabb eljussunk oda, ahova munkánk szólít, és a legkevesebb fáradtsággal oldhassuk meg problémáinkat. Ahol a hó már régen nem mennyei áldás, hanem maga vált megoldandó problémává.
Erről próbáljunk egy kicsit megfeledkezni. Higgyük el, a hó békés takaró, ami szeretettel fedi be koszos-rohanós hétköznapjainkat. A hó tanító, ami mérsékletre int, és orvos, ki szelíden figyelmeztet: állj már meg ember, ha csak egy pillanatra is és élvezd életed egy olyan csodás világban, ami nyáron barnára éget, ősszel aranyló színekkel ajándékoz, télen fagyecsettel festi pirosra arcodat, miközben magában hordozza a virágbontó tavasz ígéretét.
És ha megálltál, gondold át, ér-e a gondod annyit, hogy rohanj utána, vagy inkább szakíts időt arra, hogy megbámuld a fák csupasz ágait díszítő hókristályokat, s közben gyermekkorodra gondolj, amikor még volt értelme szánkót vásárolni és répát dughattál a hóember szénszemű fejébe. Amikor nem is sejtetted, hogy egyszer majd interneten barátkozol, lájkolsz és csetelsz, de olyan örömmel ölelted át a pajtásodat egy izzasztó hógolyócsata után.
Az utcákat emberek népesítették be, és örültek frissen sült gesztenye illatának, az anyukák nem ijedten kérdezték, jaj hova mégy ilyen időben, te kölök, hanem sürgették az apát, vidd már a gyereket, hadd örüljön a hónak. És mi hemperegtünk ebben a fehér tengerben, és ránk nem szólt senki, inkább csak kacagtak az ablakból bámuló anyókák, mert tudták, mint minden másnak e földön, a télnek is rendje, öröme van.
Kívánom, ez jusson eszünkbe akkor is, ha megcsúszunk a járdán, de még akkor is, ha nem indul első pöccintésre az autó motorja. Fogadjuk el a tél hóval érkezett üzenetét: nyugodtabban, lassabban, türelmesebben is élhető az élet. És talán még boldogabban is, mint abban a rohanásban, amiről sokszor magunk sem hisszük, hogy célja lehet.
