Karcos hangja, hűvös arcvonásai és megunhatatlan humora mindig jó kedvre deríti a közönséget. Nem csoda, hogy idén ott volt a Kossuth-díjjal kitüntetettek sorában. Színpadon, filmekben és reklámokban is többször szerepelt a Jászai Mari-díjjal is büszkélkedő művész, akiről győri látogatásakor azt is megtudtuk, hogy pályafutása során volt, hogy olvasópróba közben is felmondott. A színész a József Attila Művelődési Házban számos titkot elárult Simon Róbert Balázsnak. Persze voltak mondatok, pillanatok, amelyeket most, a kedves olvasónak sem kell komolyan venni. Mert ez egy könnyed, humoros, amolyan Reviczky-s beszélgetés.
Komárom-Esztergom megyében született. Hogy került Tatabányára a család?
Reviczky Gábor: Mindig is nagy utazók voltak az ősök és olyan helyet kerestek, ahol viszonylag olcsó az élet. Tatabányán majdnem ingyen volt az áram, és aki a bányászatnál el tudott helyezkedni az szenet is kapott bőven. ’55-ben kaptunk egy lakást, a sportpályával szemben. Négy szobás volt, hatalmas erkéllyel és gőzzel fűtöttük, így télen is ki kellett nyitni az ablakot. A lakást ’38-ig egy olyan úr lakta, aki növénynemesítéssel foglalkozott, tehát gyönyörű virágaink voltak.
Édesanyja korán elhunyt. Mi történt?
R.G.: Súlyos betegségben szenvedett, amit abban az időben nem igazán tudtak még kezelni. Skizofrén volt. Amikor olyan pillanata volt, sokszor megvert minket, a nagymamámat fojtogatta, és édesapámmal – aki egyébként a szénbányászati trösztnél volt könyvelő – is mindennaposak voltak a viták. Persze elváltak, mi pedig apukám mellett döntöttünk. Édesanyám egyébként Zárai Mártával karöltve, sokszor lépett fel versenyeken, és mindig anyám nyert. De sajnos korán megkapta ezt a tudathasadást és öngyilkos lett. A bécsi gyorsvonat elé vetette magát. 13 éves voltam, a legrosszabb időszak, főleg egy fiúnál…
Gyerekként biztosan nehéz volt ezt feldolgozni. Mégis az iskolában nagy bohóc hírében állt. Ezért döntött a színészkedés mellett?
R.G.: Ez így igaz! Mindig bohóckodtam! Nem hagytam ki egyszer sem, hogy leüssek egy feldobott labdát, főleg ha tanárokról volt szó. Nem véletlen, hogy a magatartásom szörnyű volt, és az sem, hogy rengeteg iskolába jártam. Elsős gimnazista koromban Dr. Széner László, a világjárt ferences rendi szerzetes lett a tanárom, és ő mondta, hogy belőlem biztosan színész lesz. Magához akart venni, mondván: egy színésznek több nyelven kell beszélni! De sajnos édesapám nem tudta vállalni a költségeket, és lám, mégis színész lettem! Persze Tatabányán már általános iskolában is amatőrködtem, a filmművészetire viszont elsőre nem vettek fel. Felkészületlen voltam, de mivel egyedüli fiúként 32 lánnyal indultam a megmérettetésen, gondoltam itt nagy baj úgysem lesz. De kirúgtak, mint a pinty. Végül a Kazimir Károly által indított osztályba kerültem, Gálvölgyi Jánossal és Szilágyi Istvánnal.
Hogy került aztán a főiskola után friss diplomásként a kaposvári Csiky Gergely Színházba?
R.G.: A végzős rendező osztálynál egymást húzták a srácok, hogy vidékre mennek. Ódzkodtak a vidéktől. Megkérdeztem Ascher Tamást, hogy ő hova készül. Mondta, hogy Kaposvárra, mondtam, hogy akkor én is. Aztán távoznom kellett a teátrumból. Mert volt ott egy ember, név nélkül, Babarczi László, akivel nagyon nem jöttem ki. Egyszer majdnem megfojtottam, de lefogtak…(nevet)
Hogy áll a színházi renddel és fegyelemmel?
R.G.: Nagyon jól. Rettenetesen odaadóan játszok és próbálok, ha jó a rendező. De ezekkel az ifjú titánokkal mindig meggyűlik a bajom. Ha gond van, akkor mindig felmondok, persze soha nem fogadják el. Volt olyan eset, hogy az olvasópróbára nem készült el a szöveg, mondván, hogy azt a rendező kicsit még átdolgozza. Előtte persze benyomott még öt olyan megjegyzést, hogy mindenkinek fel kellett volna mondania. Egyszer aztán hozzávágtam a sétabotomat és felmondtam. De volt olyan is, hogy olvasópróba szünetében mondtam fel úgy, hogy egyébként enyém volt a legjobb szerep.
A színházat, vagy inkább a filmezést szereti jobban?
R.G.: Én nem szeretem a két dolgot különválasztani, mert az-az érdekes helyzet van Magyarországon, hogy mi színészek nem tehetjük meg, hogy mondjuk csak filmszínészek legyünk. Az a színész művészete, amikor önmaga tud lenni 1000 néző előtt is, és ezt a készséget elveszti, ha csak a kamerának játszik. Jean-Paul Belmondo azt hitte ez nem így van, és tévedett! 36 évnyi filmezés után visszament a színpadra, és majdnem meghalt! Egy színészt ismerek csak, aki mindig ott él a képkockákon, és ráadásul ez is egy nő, mégpedig Meryl Streep.
Ha már a filmeknél tartunk, lesz folytatása az Üvegtigrisnek?
R.G.: Mindig azt mondták, hogy nem lesz, és mindig lett. Most is azt mondják, hogy vége, hogy nincs tovább, de hát sosem lehet tudni.
A művész az est során horgász szenvedélyéről is szívesen mesélt a győri közönségnek, sőt, még halászlé receptjét is megosztotta a nézőkkel. A találkozót az alpolgármester kérésére egy verssel, a Szeretném, ha szeretnének című költeménnyel zárta.
