A mai európai színjátszás kettős gyökerű.
Egyik forrása a görög tragédia fenséges és ünnepi aktusa. Versmértékben szónokló hősi királyok, héroszok küzdelmének katartikus története kel életre a színpadon. Dombok aljába épített hatalmas amfiteátrumok játékterét kő nézőtér karéjozta, a színpadon szavaló színészeknek még suttogását is jól hallották innen a város polgárai.
A másik eredet éppen ellenkezőleg, se nem fennkölt, se nem díszes szavú. Inkább harsány, obszcén, fröcskölős és alpári rögtönzések egyvelege. A vásári hangzavarok mindenfajta gyülevész népségének tetszésére szánt komédiák tenyeres talpas humora született itt, ahol a csepűrágók alféli durrantása, tapizása, egymást pofon teremtése és seggberúgása mindennapos gesztusa volt a deszkákból ácsolt színpadokon.
Mindkét színház Dionüszosz kultuszától eredeztetett. Az első az istent kísérő kecskeénekek misztériumából, a második pedig ugyanezen csapat részegségéből fakad. S a komoly dráma, meg a vidám komédia dell’arte az idők folyamán lassan egymásba olvadt.
A Szegedi Nemzeti Színház társulata e kettős hagyományhoz nyúlt vissza legutóbbi produkciójával, – mintegy felfrissítendő a társulat színjátszó eszköztárát.
Mundérvásárhelyi búcsú – írta: Johann Wolfgang von Goethe és Peter Hacks (fordította: Bodolay Géza) – ugyanis egyszerre klasszikus tragédia és vásári komédia, bár inkább az utóbbi közege uralja az előadást. A több tucatnyi szerepet mindössze három, önmagát nagyszerűen kitaláló színész alakítja. Ezernyi alakváltozással, jelmezek, maskarák, vendéghajak, bajszok, álszakállak, férfi-női nemi jelleget csereberélő óriás műcicik és vadul gesztikuláló perzsa féldomborművek gyakori egymásutánjában.
Színház ez a javából, csupa derű és kacag(tat)ás! Friss, tempós, üde bolondozás az élet színpadi és külvilági körülményein, helyzetein, ismert figuráin. Ismerjük a közösségi céltábla örök típusait politikának, piacnak, hatalomnak, ármánykodásnak. Majd, darab a darabban, a csepűrágók komédia gyanánt játsszák el az ószövetségbéli Eszter és Mardokeus vezér viszálykodásának történetét is… Ez a klasszikus tragédia-előadás kigúnyolása, a dagályos szerepfelmondás kifordítása eredetijéből, – a színészek és a nézők örömére.
A sorjázó bohóctréfáktól sem mentes örömteli játék ügyesen egyensúlyoz az ízetlen otrombaság és a harsány vidámság között. Előadói sikeresen, jó ízléssel, végig elegánsan teszik.
A sok termékeny és bolond színpadi ötletet, a műfajt még fiatalkorában, a kecskeméti színházban kitanult, rutinos, Csiszár Imre sugallja. Már ott rendezett valódi, távoli kis falvakba szánt, vándor-tanyaszínházi előadásokat. Ezért is jól tudta kézben tartani a színészi bohóckodás mértékét, a geggek, ötletek gazdag sorát.
Következményeként pedig természetes volt a hosszasan kitartó, fel, felcsattanó friss röhögés a nézőtéren. Ami nem az erőltetett, művi csiklandozásból, hanem a humor eredeti ősi helyzetkomikumaiból ered.
