„Azt hittem kérdezni akar, de csak vért szeretne” – mondta Gulyás Gábor csalódottan a Másik Magyarország című tárlat megnyitója előtti sajtóreggelin. Bukta Imre kiállításának sajtóbejárása előtt ugyanis hagymás vérrel kínálták az újságírókat, mintegy gasztronómiailag felkészítve a ”vidék festőjének” új munkáira. Kérdés itt még nem volt, csak vér és tea.
A Műcsarnok igazgatójától megtudtuk, hogy bár a Másik Magyarországról sok minden eszükbe juthat – Ottlik Géza nagyszerű esszéje, Hobo egyik dala – de a tárlat elsősorban a vidéki Magyarországról szól. Különösen egy faluhoz kötődnek a művek, Bukta Imre lakhelyéhez, Mezőszemeréhez – ezt már a vér és tea elfogyasztása után magától a művésztől tudtuk meg rögtönzött tárlatvezetésén.
Ház ajtó nélkül
A kiállítás első termébe lépve rögtön „képbe kerül” a néző: középen egy jellegzetes vidéki háznak látszó épület, amelynek, mint kiderült nincs ajtaja, csak négy különböző stílusban kialakított homlokzata egy-egy ablakkal. Az ablak mögött (video-installáción) a falusi élet egy-egy jellegzetes alakja él (mindegyiknek megvan a mezőszemerei valós megfelelője): a vidéki újgazdag, a nyugdíjas, a cigány, illetve a parasztasszony. Az üveg azonban minden oldalon betörik, hol téglát dobnak be rajta, hol sörösüveget, a cigány-oldalon lövések záporoznak. „A mai magyar falukban élők otthonaiban mindenütt ott bujkál a félelem” – magyarázza Bukta, aki azt is elárulja, az itt felépített installációt egy az egyben áttelepíti a kiállítás után a kertjébe, ahol a műveinek raktárat alakít ki a kis házból. „Ha műtárgynak nevezzük, még építései engedély sem kell” – derül a praktikus ötleten.
A képre kattintva kiállítás nyílik!
Fotók: Kummer János
Körben a falakon hatalmas festmények, mindegyiket a vidék szeretete, és a vidékért való aggódás hatja át. A képeken a mezőszemerei emberek bicikliznek, dolgoznak, imádkoznak, kocsmáznak – élnek. Többször visszatérő elem a tárlaton az értelmetlenül kivágott fák torzó jelképe. Egy egész termet berendezett Bukta ilyen fatönkökből: magaslatról tekinthetünk le az erdőnyi területre, ahol már csak a tönkrengetegre csepereg az eső. „Nagyszerű!” – kiáltott fel egy kolléga mellettem, amikor mindezt meglátta. „A kurva anyjukat!” – tette gyorsan hozzá. Reméljük a fakivágóknak üzent ilyenformán. A Magyar táj láncfűrésszel című alkotásnál is ez a téma, a képen a tönkrevágott táj, alatta a láncfűrész, amelyen karácsonyi izzósor villog folyamatosan.
Idilli táj és trágyakép-anekdota
Egy másik teremben idilli installáció. Mint a művész mondja „semmi nagy mondanivalót ne keressenek, ez csak egy lírai tájkép”. Itt is egy emelvényre kell felmenni ahhoz, hogy elénk táruljon a látvány: dinnyeföld, amin (videón kivetítve) három kis kádban gyerekek fürdenek vidáman. E teremben meséli el Bukta azt az anekdotát is, ami egy 1980-as betiltott kőbányai kiállításához kapcsolódik. Két problémás alkotás is kiverte a biztosítékot az akkori hatalomnál. Az Egy darab ősz most is látható: egy üvegoszlopban őszi falevelek vannak bezárva, amiket alulról fúj a szél, s így állandó mozgásban vannak. „Akkoriban a hatalomnak mindenről 56 jutott eszébe” – mondja a művész.
Klikk a rönkre!
A másik egy trágyalével készült alkotás volt. Ebben is nyilván rendszerkritikai elemeket véltek felfedezni, úgyhogy a kiállítást bezárták. Lakat került a kiállító teremre, de három hétig nem engedték elbontani a tárlatot. Amikor végre beengedték Buktát, hogy – mint mondták -, „takarítsa el onnan azt a sok szart”, meglepődve látta, hogy a képen a trágyából fű sarjadt, élni kezdett az alkotás. „A művészetet be lehet zárni, de az akkor is tovább él” – vélte bizonyítani az elé táruló látvány után a diktatúrában közkeletű mondást Bukta.
De, kukoricázik
Odébb a szintén volt mezőszemerei lakos, Juhonka néni életét meséli el egy hármas kompozícióban. Mint mondta, Juhonka nénit három dolog érdekelte egész életében: a föld, a hit és a szappanopera. A kompozícióban balra egy téglákból (amelynek réseibe bekukucskálva alföldi horizontot vehetünk észre), jobbra vályogból kialakított parabolákból kirakott kereszt, s középen két nagyméretű réges-régi fotó, ahol a néni társaival a földeken dolgozik.
A tárlat talán legfontosabb alkotása – az 1993-as velencei Biennálén is bemutatott – Okos táj című hatalmas, faltól-falig installáció. Ezt Bukta az édesapja utolsó kukoricavetésének terméséből készítette. A kompozíción végtelen kukoricacsutkákból alkotott feszület sorakozik.
Génmanipilált kukoricárt tessék a képre kattintani!
A tengeri az alapja az egyik legmeghökkentőbb projektnek is, amelyben a génmanipuláció veszélyeire figyelmeztet Bukta. Gigantikus méretű vagy furcsa formájú, mutáns kukoricacsöveket alkotott, majd adta oda ezeket mezőszemerei emberek kezébe, s lefotózta őket. Végül készített egy Sors című ál-bulvárlapot, aminek címlapján áll a parasztasszony, kezében a kályhacsőnyi kukoricával. Be kell vallani, nagyon életszerű az egész, ha a kiraknák egy újságosstandra a lapot a többi bulvárlap közé, fel sem tűnne, hogy manipuláció (vagy másfajta manipuláció) az egész. A Műcsarnok boltjában egyébként megvásárolható a “bulvárlap”.
Van Gogh vs. Bukta Imre
De nem csak a kukorica az egyetlen haszonnövény, ami a tárlaton feltűnik. Itt van például a sok zseniális fotó egyike, amelyen Bukta Imre újraártelmezi Van Gogh Kukoricaevők című festményét. nem csak a beállítás, a fények ugyanazok a képen, mint az 1885-ös, holland bányásztelepi viskóban készült elődjén, hanem a nyomor is. És a krumpli is.
Mi a botrány?
Mint írtuk, a Mi a magyar? című Műcsarnok-kiállítás erősen megosztotta a közönséget. Gulyás Gábor most nem vár ilyen heves, ideológiai indíttatású támadásokat. Szerinte a másik Magyarországot (s így a tárlatot) „nem a napi politika, nem a kultúrharc határozza meg, ott egészen mással foglalkoznak az emberek, mások az értékek. A vidéki Magyarország egy nagyon gazdag világ, nagy ereje van, még ha ez innen a fővárosból nem is nagyon látszik. Sőt, egyfajta alternatívát jelent ahhoz a Magyarországhoz képest, amit a média által teremtett virtuális világból megszoktunk.”
A február 10-ig nyitva tartó Másik Magyarország című tárlat Bukta Imre eddigi legnagyobb hazai kiállítása.
|
„Kaka ország kaka néppel” – A Mi a magyar? fogadtatása |
|
“A fiatalabb és a nyugdíjas magyar látogatók közül is többen „szégyennek és gyalázatnak” írják le a kiállítást, ami hiányolja a magyarokra jellemző pozitívumokat. Egy építész kétoldalas „Hol a magyar?” című óriási betűkkel írt bejegyzése arra kérdez rá, hol van a tárlatból a magyar kvalitás, az értékeink felmutatása, a „nemes anyag”, a hit, az emberség, a remény. Volt, aki úgy fogalmazott, hogy „ez nem a magyar életérzés, hanem a mindent levizelő cinizmus”. „Mi nem ilyenek vagyunk. Nem tetszett. Az adófizető magyarok pénzéből aláznak minket” – olvasható másutt. „Ennyi gonosz gyalázatot még a világban élő magyarok nem kaptak, mint ezen a kiállításon” – írja hosszú véleményében egy nyugdíjas.” |
