Viszonylag sok egyesem volt, ugyanis nem voltam éppen a legjobb tanuló annak idején, de ez hiányzott a legkevésbé az öttusához – kezdte a népszerű sportoló. A fiataloknak felhívta a figyelmét arra, hogy a tehetségre és a szorgalomra – ha van belőle – ne legyenek büszkék, hanem éljenek vele, mert azt Istentől kapták.
Egészen gyerekkorától indult neki a mesélésnek, amikor még csak nappal lehetett úszni, azt is a szabadban, tehát nyáron. Ízes, érdekes történeteit itták a fiatalok, akik gyorsan közülük valónak tartották Balczó Andrást.
Legtanulságosabb története az 1972-es müncheni olimpián történt: ugyan Rómában és Mexikóban csapatban már szerzett aranyérmet, de az egyéni csak Münchenben sikeredett. A vívás akkor még a harmadik tusa volt, és azt követte az úszás, majd a futás. Ahogy Balczó mesélte, jöttek szépen a sikeres tusok egymás után, amikor is megcsillant a vágyott aranyérem lelki szeme előtt. Így emlékezett a pillanatra: „hibátlanul vívtam addig, amíg meg nem éreztem a nagy lehetőséget, hogy olimpiai bajnok lehetek. Abban a pillanatban, amikor felragyogott előttem az aranyérem, szó szerint ledöftek. Onnantól kezdve sorra vesztettem el a vívásokat, olyanoktól is, akiket korábban csukott szemmel is leszúrtam. Egyszer csak feladtam a reményt az aranyra, és úgy döntöttem, az számít a legkevésbé, bár magamban bocsánatot kértem minden magyartól, az Istentől, hogy megfosztom őket a szép szerepléstől. Ettől kezdve csak arra figyeltem, hogy legalább tisztességesen küzdjek. Ahogy ez lefutott a fejemben, azonnal nyertem egy tust, majd az összes azt követőt is. Életem legrosszabb vívását produkáltam, mégis olimpiai bajnok lettem, mert többé nem vakított el az érem megszerzése.”
Balczó felhívta a fiatal sportolók figyelmét, hogy meg kell tanulni a vereséget tisztességgel viselni, de kétszeresen kell megtanulni a győzelmet kezelni. Nem alázhatod meg ellenfeleidet az ujjongásoddal, méltósággal kell viselni a győzelmet is – fejezte be olimpiai bajnokunk a Kistrombitásban tartott meséit az Alba Öttusa SE versenyzőinek.
