A Magyar Tudományos Akadémia Bölcsészettudományi Kutatóközpontjának A kollaboráció és az ügynökkérdés tudományos kutatása című konferenciáján Gyarmati György kiemelte: az ügynökök egy részét a rájuk nézve dehonesztáló adatok alapján kényszerítették együttműködésre, nekik az volt a hasznuk ebből, hogy nem érvényesítettek velük szemben minden diszkriminációt, de ettől még megmaradtak a társadalom számkivetettjei között.
Megemlítette Komlós Aladár író, költő, műfordító esetét, aki bár erősen kritizálta a pártállami rendszert, nem került börtönbe – emiatt feltételezni lehetne, hogy beszervezték, ám erre nem találni iratokat az ÁBTL-ben. Akadt olyan református lelkipásztor, aki úgy igyekezett kiszabadulni az ügynökségből, hogy felfedte kilétét, ami miatt viszont börtönre ítélték, mondván, hogy államtitkokat árult el – idézte fel.
Gyáni Gábor történész akadémikus rámutatott: az ügynökök együttműködése lehet kikényszerített vagy önként vállalt, de véleménye szerint alig húzható éles határ a kettő között, sőt ma is van, aki el tudja hitetni, hogy kényszer hatására kollaborált. Ha kiderül azonban, hogy önszántából vállalta el valaki az együttműködést, akkor rákerül a kollaboráció bélyege – jegyezte meg.
A diktatúra arra törekszik, hogy mindenki titka az övé legyen, ezért küld ügynököket az emberek közé – fogalmazott. Mint mondta, a demokrácia hiánya teszi szükségessé az ügynökhálózat létezését, mert “a tömegek hallgatása potenciális ellenhatalmat feltételez” a diktatúra számára, ami félelmet válthat ki belőle.
Ungváry Krisztián történész annak a véleményének adott hangot, hogy “a Kádár-rendszer működésének igazi lényege az aljasság” volt. Primer fontosságúnak nevezte az ügynökdossziékat, hozzátéve: számos besúgó csak egy-két évig jelentett, többen évtizedekig tették ezt.
Beszélt arról is, hogy az ügyeket normákhoz kellett igazítani, emiatt az ügynökök teljes fikciókat nem jelenthettek folyamatosan és huzamosan. Emlékeztetett: bíróság mondta ki valakiről, hogy nem minősül ügynöknek, holott a 6-os kartonján feltüntették, hogy volt beszervezési dossziéja, nyilvántartották tartótisztjeinek átadott anyagait, sőt még lakcímváltozásait is.
Rainer M. János történész, az 1956-os Intézet vezetője rámutatott: a kádárizmus “egyfajta társadalmi közérzet rendszere” volt, ami informalitáson, elhallgatáson alapult. Ironikusan megjegyezte, “jó irányba halad a közbeszéd” a tekintetben, hogy az ügynök a kádárizmus egyik szimbóluma legyen. Holott szerinte nem feltétlenül volt az. Hangsúlyozta: az állambiztonsági tevékenység nem volt egyenlő a terrorgépezet működésével, mert nem mindenkinek esett baja, akiről jelentettek.
Kitért arra: a mai ügynökleleplező beszédmód a rendszerváltás deficitjéből fakad, a felmentő beszédmódhoz pedig az “ügynök mint celeb” hozzáállás jellemző, melynek során az egyéni vagy kollektív “kebelre ölelés” figyelhető meg. Az analitikus-megértő hozzáállás az erkölcsi ítéletalkotás mellett megpróbálja megérteni az akkori szituációt is – tette hozzá.
