Megbotlott az ősz egy felhő sarkában, és mire észbe kaptunk, csütörtök hajnaltól majd’ egy napon át nyakunkba zúdította összes dézsájából a vizet, amit ki tudja honnan cipelt magával. No, nem szaladva, inkább csak komótosan átlépdelve a folyók csíkja, puszták hőségtől tikkadt fűcsomói fölött, hogy ránk köszönjön.
Az ősz monológja
„Hát rám vártatok, kánikulától kínzott alföldi magyarok?” Az esőmre, hűsítő szellőmre, ami kisöprűzi a város porát, meg a házak között megrekedt, aszfaltból gőzölgő hőséget. És most mit látok? Szomorú arcokat, esernyő alá görnyedő hátakat. És mit hallok? Bosszús káromkodásokat. Hát ezt érdemlem én?” – morogta fülünkbe az ősz, közben csöndesen szemerkélő csöppel szórta közénk esőzenéjét.
Kabátot gombol a nőkre és öntöz
Közben könnyű kabátot is gombolt a nőkre, akik tegnap még hosszú combjukkal igézték a férfitekintetet. És csúnya szürke gúnyát cibált az égre is, amely mögül nehezen tud kikukkantani a nap. De mit sem törődik ezzel a dézsacipelő ősz. Csak öntöz újra és újra, mint akit ezért fizetnek, hogy meneküljünk az eresz alá, a villamos gyomrába, az áruházak gondolái közé. Esőcseppjei pedig szenvtelenül csordulnak gerincünkön, áztatva ingünket, kedvünket.
Elmossa az időt is
Közben addig áztatja az időt is, míg nyúlfarknyira nem zsugorodnak mosógépében a nappalok és reményeink, hogy ne féljünk: a tavasz örök. És szűkmarkúan osztja nekünk pompázó színeit, arany-vörös faleveleit.
A szegedi férfiak fohásza az őszhöz
„Tudod, mi olyanok vagyunk, mint a növények: a Nap fényéből szippantjuk erőnket, a sugaraitól csillogó Tiszánk partján, a Napot követeli a teraszokon elnyújtózott szögedi boldogság, amelynek mosolya egész nyáron át az ajkunkon táncolt.
Mostanában meg csak nézzük a széltől rettegő asszonyok kezét, amint kapaszkodnak szoknyáikba, és az eget, fohászkodva hozzád: add vissza a fényt a szürke felhők helyett, melyek hasára ugyan senki nem írt egy betűt sem, de mi szegediek így is értjük az üzenetüket: a világ már csak ilyen, derűre ború, melegre hideg, napfényre eső.
Benyitunk hát a főtéri boltba, hol szépasszonyok mérik mindig gazdagon mosolyukat, és a sarokba húzódva az Úr 2012. esztendejének általad irányított idejében a nőkről álmodozunk, akik kötényükben próbálják visszalopni nekünk a meleg fényt. Ne vedd hát el korán az álmunk!”
