Megszólalt a magára hagyott, és halált okozó tanuló orvos

A tragédia 2011 februárjában történt. U. Bálint rosszul lett XIX. kerületi otthonában, ezért kihívták hozzá az ügyeletet. Itt kiderült, hogy a beteg egy napja nem adta be magának az inzulinját. Korábban alkoholt fogyasztott, rosszul lett. A kiérkező rezidens, vagyis még tanuló, orvos Nóra sok minden mellett, vércukormérővel is próbált diagnózist felállítani. A műszer „HI” jelzését azonban hibának fordította. Úgy járt el, ahogyan tanították. „Ha nem tudod megállapítani magas, vagy alacsony a vércukor szintje a betegnek, minden esetben alacsony cukrot kell feltételezni.” Cukros vizet itatott a beteggel. Amikor másodszorra is kihívták, kiderült a hiba, de már későn. A férfi meghalt.

Szólíthatom még, úgy hogy doktornő?

Egyelőre még igen.

Meddig?

A másodfokú ítélettől függ. Hogyha elmarasztalnak addig, hogyha ott nem, akkor tovább

De ha elmarasztalják, akkor az azt jelenti, hogy eddig, amit belefektetett – hány év is? – …

Hát hogyha csak az egyetemet számoljuk meg az utána lévő rezidens időszakot akkor az 9 év. Ha azt az időszakot számoljuk, hogy mióta készülök erre akkor az olyan 13-14 év

Fotók: Kummer János

14 évet kidobunk az ablakon, azért mert… Nem is tudom ezt, hogyan fogalmazzam meg. Egy nagyon egyértelmű dolgot nézett el. Olvasgatja az ember a kommenteket minden egyes hír után, ami erről szól és mindegyik azt állítja, hogy ez lehetetlen.

Hát igen ez érdekes, hogy pont erről beszél mindenki, mert végül nem is ezért ítéltek el. A bírónő is mondta, hogy ez nem büntetendő dolog. Mégis az egész közhangulat erre a témára ugrott rá, és jönnek most a kommentek; hogyan lehet egy ilyen elnézni. Hát végig kell járni az orvosi egyetemet és akkor rájönnek, hogy igenis el lehet nézni.

Konkrétan a gyakorlati oktatás a nullával egyenlő az egyetemen. Jó, ez egy kicsit túlzás, de tényleg nem igazán tanítanak gyakorlatot. Az csak egy dolog, hogy nem mutatják meg, hogy a vércukormérőt hogyan kell használni – ez nem jelenti, hogy nem használtam soha életemben, mert természetesen használtam, csak ilyen jelzéseket még soha nem mutatott. És sokan mondják, hogy ugyan el lehetett volna olvasni a használati utasítást, de hát ezekhez az eszközökhöz legtöbbször már nincsen használati utasítás, illetve sokszor ezeréves darabok vannak.

Igen, de egy HI betűsor az egyértelmű hogy a magasat jelenti

Igen, de akik írják ezeket a kommenteket, nem tudom látták-e, hogy néz ki ez a HI kiírva a gépen – nem annyira egyértelmű, hogy egy H meg egy I betű. Lehet akár egy HE, vagy egy egész más karakter. Tényleg, hogy ha valaki nem látta a használati utasítást és nem tudja milyen jelzéseket adhat a gép, akkor azt teljesen máshogy is lehet nézni.

Mi volt az a pont, amikor először felismerte, hogy baj van?

Igazából a második kivonulásnál teljesen egyértelmű volt, hogy itt teljesen mással állunk szemben, mint első alkalommal gondoltam volna. Akkor sem gondoltam, hogy irtózatosan nagy baj lenne, mert a beteg magánál volt. Ha valaki tudja, hogy mi az a cukorbetegség, milyen szövődményei lehetnek, akkor tudja, hogy ebben a helyzetben még nem kell megijedni. Kómában lévő betegeket is vissza lehet hozni, ez nem egy gyors lefolyású dolog. Nem órák alatt történik egy ilyen, hanem napokba, némely esetekben hetekbe telik.

Amikor felismerte, hogy rossz a diagnózis, akkor lehetett még bármit tenni?

Igen, persze, lehetett, és tettünk is. Infúziót kötöttünk be és hívtunk mentőt. Bevittük a beteget a kórházba.

Felmerült már akkor önben, hogy ez egy olyan súlyos tévedés lehet, ami a beteg életébe is kerülhet?

Nem, egyáltalán nem gondoltam erre. Meg is lepődtem, mikor utólag értesültem róla, hogy a beteg elhunyt. Azok alapján, amit én tanultam – még nem láttam előtte ilyen beteget – szinte lehetetlen, hogy a beteg ennyi idő alatt meghaljon abban, amit később a halál okaként megállapítottak.

Mert amit megállapítottak az az volt, hogy magas a vércukor?

Igen. Nálunk sokkal tapasztaltabb szakemberek véleménye szerint, akik klinikumban (az orvosképzés gyakorlati része, klinikai gyakorlat – szerk.) dolgoznak, lehetett volna jobb is az ellátás, de ebbe nem halhatott meg a beteg. Más probléma is lehetett, vagy ez a dolog sokkal régebben kezdődött, mint ahogy nekem erről beszámolt.

“Felügyelet nélkül nem ügyelhet rezidens”

Ez hanyadik ilyen beteg volt, akit látott?

Ez volt az első.

És volt ön mellett bárki, aki felügyelte a munkáját? Hisz’ még csak rezidens.

Nem, nem volt senki.

Ez ilyenkor nem szokás? Ha először életemben látok egy ilyen betegséget, akkor jön velem egy orvos, aki már látott ilyet, nem?

Ezt előre nem lehet megmondani, hogy aznap este milyen betegek lesznek. Az lenne a megoldás, ha mindig ott lenne egy szakorvos.

Nincs?

Nincs. Én aznap este egy másik rezidenssel ügyeltem. Mivel én voltam a soros, ő bent aludt az ügyeleten. Mire visszamentem, már nem is volt ott. Nappal meg egyedül voltam.

Rezidensként – tulajdonképpen tanulóként vagy gyakornokként – teljes felelősséggel lát el betegeket anélkül, hogy mindent tudna a szakmáról?

Igen, ez így van. Elvileg a szakmai felettesé lenne a felelősség, de gyakorlatilag nem így van. Ha egy ilyen eset történik – ahogyan az már sokszor megtörtént – akkor is a rezidensnek kellett felelni.

Bocsánat, ha én lennék a rezidens, én ezt nem vállalnám.

Igazából nem nagyon van választási lehetőség, az itt a probléma. Ott van valaki 24 évesen, legjobb esetben ennyi idős, amikor elvégzi az egyetemet, bár a legtöbben azért ennél idősebbek. El kellene kezdeni egy felnőtt életet élni, lehetőség szerint már nem a szülők támogatásával, mert 24-25 évesen nem ez az ember álma. Inkább segíteni szeretném a szüleimet, nem tőlük függni anyagilag. Abból a 90 ezer forintos rezidensi fizetésből, ami akkor volt nekünk, nem igazán lehet elindítani egy életet. Én még szerencsésnek mondhatom magam, mert nem kellett például albérletet fizetnem, de ott van a rezsi, az élelmiszer, plusz alkalmanként azért az ember vesz magának ezt-azt – nem nehéz számításokat végezni, hogy kiderüljön, ennyiből nem igazán lehet megoldani az életet. Arról nem is beszélve, hogy jó lenne majd családot alapítani, gyerekeket felnevelni valamiből – egyszerűen muszáj másod-, de nemcsak másod-, hanem harmad- és negyedállásokat is vállalni.

Ez a munka, amit ön csinált azon az estén, vagy akkoriban minden nap, tulajdonképpen arra szolgált, hogy fenntartsa magát.

Igen, fenntartás, és ahogyan említette, tanulás. Az ember ugye látja, hogy amire az egyetem felkészített minket, az nem elég gyakorlati szempontból. Kérdés, hogy mennyire lehet tanulni, ha egyedül, vagyunk – tanulhatunk-e a saját bőrünkön.

Hát ez most sikerült. Nincs erre valami szabály? Például amikor elmegyek vízvezeték szerelőnek, akkor amíg le nem teszem a szakmunkás vizsgám,  addig ott van mellettem egy szaki, aki segít nekem és elmagyarázza a dolgokat, csak az ő felügyelte mellett tudom végezni a dolgom. Itt mégis emberéletekről van szó, nem pedig vízvezetékről.

Elvileg lenne rá szabály, tehát kellene minket felügyelni, csak hát az életben ez elég problémás, mert szinte lehetetlenség kifogni, hogy szakorvos legyen ügyeletben. Én is bementem, de ugyanúgy két rezidens volt ott esténként, aki csinálta két hónapja az ügyeletet.

Bocsánat, de erre nincs egy olyan szabály, hogy ott kell lenni mindig egy orvosnak?

Így konkrétan nincs. Olyan szabály van, vagy volt akkor, hogy felügyelet nélkül nem ügyelhet rezidens. Nos, az a baj ezzel a szabályozással, hogy nincs leírva konkrétan, hogy a felügyelet mit jelent. Ezt ki is használják az ügyeleti cégek meg a szakmai felelősök, akik azt mondják, hogy fel lehetett volna hívni őket. Csak épp nem mondják meg, hogy kit is kéne pontosan hívni, hol lehet elérni, mi a telefonszáma, mikor lehet keresni. Én konkrétan a botrány kirobbanása után két héttel tudtam meg, hogy nekem volt egy szakmai felelősöm, akihez lehetett volna fordulni.

A szakmai felelős legalább 10-15 ügyeletért felelős, több száz orvos hívhatja őt bármikor. Több száz orvos hívhatja naponta, ugyanakkor ez az orvos dolgozik kórházban, végzi a saját munkáját, mellette a tévében szerepel, könyvet ír – szerintem nagyjából mindenki tudja, kiről van szó.

Azon az estén nem is tudta, hogy ki az, akit fel kéne hívni?

Nem. Egyébként is, ha ott van egy tapasztalatlan rezidens, aki hoz egy döntést az alapján, amit lát-hall, sokszor nem is tudja, hogy neki ott segítségre van szüksége.

Hiszen ön sem tudta elsőre.

Igen. Lehet, hogy hívtam volna mást, bár hajnal 4-kor nem könnyű akárkit felcsörgetni. Erre kellene megtanítani bennünket, hogy mik azok az esetek, amikor már más segítségére is szükség van. Ehhez kell a tapasztalat, amit át kéne adjanak az ebben jártasabb szakemberek.

Most az az ítélet hogy…?

Az ítélet az, hogy most bűnösnek találtak.

Miben?

A konkrét vád foglakozás körében elkövetett, halált okozó gondatlan veszélyeztetés. Úgy találta a bírónő, hogy ebben bűnös vagyok. Az ítélet két év eltiltás, egy év fogház, két évre felfüggesztve, illetve a majdnem 700 ezer forintos perköltség megtérítése.

Gondolkodott azon, hogy mihez kezd, ha nem lehet orvos?

Persze, de még nem tudom.

Két év eltiltással kezdeni a pályát…én biztos nem venném fel, sehova ha kórházigazgató lennék. Hogy lehet ezt feldolgozni? Mennyit gondolkodott ezen?

El se tudom mondani. Minden nap vagy százszor eszembe jut a dolog. Azt se lehet mondani, hogy elfelejtem, mert gyakorlatilag folyamatosan ez jár a fejemben.

Például az az ember, aki meghalt, ő is eszébe jut?

Persze hogy eszembe jut. Látom magam előtt az arcát, látom a hozzátartozókat is körülötte, főleg a pillanatot, amikor a haláleset történt és láttam mennyire el vannak keseredve. Nagyon sajnálom a történteket, ezt mondtam a bíróságon is. Próbáltam felvenni a kapcsolatot az elhunyt élettársával, szerettem volna személyesen is kinyilvánítani a részvétemet, meg hogy kicsit beszélgessünk arról, ők hogyan látják a dolgokat. Erre nem adtak lehetőséget. Szóval nem igazán tudtam közelebb kerülni az elhunyt hozzátartozóihoz, családjához. A bíróságon is elmondtam, hogy nagyon sajnálom, de nem tudok változtatni azon, ami történt. Most azt kéne megvizsgálni, hogy mi az, amit én tanulhatok, mi az, amit a család levonhat következtetésként és mi az, amit a többiek tanulhatnának: a fiatalok, az egész orvos-generáció, és a laikus társadalom is.

A rezidensek mit tanulhatnak ebből? Nekem az a tanulság, hogy ha egyszer orvosnak mennék, soha nem mennék  rezidensnek.

Igen, ha ez a dolog így marad, ahogy most van, akkor a rezidensek csak negatív tapasztalatokat szűrhetnek le. Tehát az ítéletből ők azt szűrik majd le, hogy ha eddig gondolkodtak, hogy külföldre menjenek, akkor most még könnyebb lesz adöntés. És nem csak az anyagiakról van szó, hanem a lehetőségekről is, amiket kapnak, ahogyan tanulhatnak és arról, hogy mennyire dobják be őket a mélyvízbe, menyire állnak ott mögöttük. Azoknak sem sokkal jobb az üzenet, akik eddig azon gondolkodtak, hogy menjenek-e orvosi egyetemre… vagy azt lehet leszűrni, hogy nem vállalnak egyáltalán ügyeletet és akkor nem tudnak megélni, sem tanulni, tehát megmaradnak a papírtologatásnál, vagy pedig, ha mégis kockáztatnak, akkor ezentúl mindenkit be fognak küldeni a kórházba. Tehát ha valaki egyet köhint, azt is. Ezzel csak halmozódnak a dolgok, mert a kórházi ellátás már így sem győzi a betegeket. Ha megnézzük, mi lesz abból, hogy az összes kezdő orvos, rezidens beutal mindenkit a kórházba, káosz várható. Igazából feleslegessé válik az ügyeleti ellátás.

“Egyszer sem kellett pótvizsgáznom, javítóvizsgára mennem”

Nagyon régóta tervezte, hogy orvos lesz. Milyen eredménnyel végezte az egyetemet és a gimnáziumot?

Én egy vidéki kis faluban nőttem fel, a rokonságban egy orvos sincs. Nem azért mentem orvosi pályára, mert az előttem lévő ör generáció erre predesztinált volna, hanem mert mindenképp egy olyan hivatást akartam, ami fontos, aminek van haszna, mások előnyére válhat. Ezt 13 éves korom körül döntöttem el. Felvételiztem egy budapesti középiskolába, végig kitűnő voltam, több versenyen is helyezést értem el. Utána, amikor az egyetemen akkor még 120 pontos rendszer volt, Budapesten 121, Szegeden 122 ponttal vettek fel, úgy, hogy utána az egyetemen a legrosszabb átlagom 4.86 volt. Egyszer sem kellett pótvizsgáznom, javítóvizsgára mennem, voltam TVK versenyen, prevenciós munkákban vettem részt, utána pedig két helyre felvételiztem: háziorvosi rezidensnek, illetve belgyógyásznak. Belgyógyásznak nyolcadik helyen vettek fel, háziorvosnak első helyen. A licencvizsgát megcsináltam tavaly és most tartanék ott, hogy szakvizsgára kellene jelentkeznem, tehát kitalálni, hogy öljek-e még bele energiát, vagy nem.

Amikor az ügy kiderült, cikksorozatban kérdeztünk rezidenseket a képzés és a gyakorlat színvonaláról. Az eredmény lesújtó volt. Az egyetemek nem tanítják meg az orvostanhallgatókat sebet varrni, katéterezni vagy éppen injekciót beadni. Bár sokan önszorgalomból pótolják a hiányosságokat, az egyetem alatt a medikusok 50 százaléka – szembesülve a hazai egészségügy „való világával” – átesik az első kiégési folyamaton és megbánja, hogy az orvosi pályát választotta. Ez derült ki a Magyar Rezidens Szövetség felméréséből is. Több rezidens szerint a gyakorlati képzés hiányának tudhatók be az olyan esetek is, mint Nóráé . A felmérés azt mutatja, hogy az egyetemről kikerülő hallgatók ötöde nem, vagy csak néhány alkalommal találkozott a vércukorméréssel. Talán ezért is jelzi azt az államvizsgázók elsöprő többsége, – több mint 95 százalék – hogy több, vagy sokkal több gyakorlati oktatást tartott volna szükségesnek a képzés során. Közel 85 százalék nyilatkozott úgy, hogy több szimulációs gyakorlatra lett volna szüksége. Vagyis szívesebben gyakorolnának egy babán, mint később élő embereken a rezidensképzésben.

Megbánták, hogy orvosnak álltak

A felmérés szerint a megkérdezett kezdő orvosoknak csak 15 százaléka tartotta elégnek a kiégés megelőzésére való egyetemi felkészítést. 82 százalék szerint többet kellene foglalkozni ezzel is a képzésben. A problémák láttán egy másik felmérésben arra keresték a választ, hogy a hallgatók a pillanatnyi ismeretük fényében újra az orvosi pályát választanák-e. Az eredmény kiábrándító. Míg az első- és másodévesek nagy többsége nem kételkedik döntése helyességében, addig az egyetemi képzés félidejére már az egyharmaduk érzi azt, hogy rosszul választott. Az ötöd- és hatodévre viszont – szembesülve a magyar egészségügy nehézségeivel – már 50 százalékuk kiábrándul az orvosi munkából. Igaz, hat év tanulás, áldozatvállalás után már ritkán van mód a pályamódosításra.