“Az a jó az elmúlásban, hogy elmúlik az is” – ezt a bölcsességet a Bizottságtól tanultuk, akik még 1980-ban, a Fekete bárányok-koncerten léptek fel a Hajógyári-szigeten. Rá 13 évvel ugyanitt elkezdődött egy nagy kaland, amit ma már egész Európa ismer: a Sziget. A fesztivál történetét feldolgozta több könyv, tengernyi fotó, szociológiai tanulmány és számtalan személyes visszaemlékezés.
Nagyjából hasonlóan látja a Sziget-sztori kezdetét az a generáció, amely már 1993-94-től ott volt, s mára együtt vált középkorúvá a fesztivállal: „nagy idők voltak, nekünk szóló zenekarokkal, nekünk szóló árakkal”. Akkor még volt egyfajta szubkultúra-jellege a Szigetnek.
Később minden újításnál vesztett a rendezvény ebből a hangulatból, fanyalogtunk is, mi „őslakosok”, rendesen. Ám a szponzorok, bankok megjelenése egyre gazdagította a kínálatot, igaz populárisabb lett a program, drágább a jegy és a sör, de egyre jobb színvonalúvá váltak a szolgáltatások. És színpadon láthattuk David Bowie-t, Iggy Popot, a Sex Pistolst, a Madnesst, a Cure-t és másokat.
Aztán elmúlt az underground-jelleg, a korábbi szakadtabb rétegek lekoptak, a középosztály hódította el a Szigetet. A híres Sziget-feeling viszont maradt: sehol máshol nem érezhettük azt a felszabadultságot, azt a szabadságot, amit a K-hídon átlépve.
Az új évezred egyre nemzetköziesedő szigetes generációja (ez nem baj, ez állapot) között már öregecskedőnek érezhettük magunkat, egyre kevesebb volt az ismerős, és az ismerős sztár. A nagyszínpados fellépők közül a legtöbb nem mond nekünk semmit, ami mond, azt meg nem szeretjük. Azért egy-egy érdekes fellépő még a nagy fanyalgóknak is akadt, no meg ott volt a világzene színpad, ahol mindig feltűnt egy-két csemege.
Később már időnként gimnazistává, egyetemistává érett unokaöccsökkel, még később saját gyerekekkel jelentünk meg. Átadjuk a stafétaollót, ahogy azt Uj Péter írta a programfüzetben.
Pont húsz éve rójuk az egyre nagyobb tömegben az egyre hosszabbnak tűnő utcákat. Már minden ismerős, nem zavar meg, hogy időnként átalakul a Sziget-térkép. A lábunk egyre jobban fáj, a sört is kevésbé bírjuk.
Egyre nehezebben indulunk neki, de még mindig ki kell, hogy zarándokoljunk. Hiszen idén is kihagyhatatlan volt a Pogues, a Leningrad, vagy mondjuk Roy Paci. A gyerek miatt belenéztünk a Tankcsapdába, a Quimbybe: e zenekarok már a kilencvenes évek közepén is itt voltak velünk. Igaz, a Kispál már kimúlt – itt a Szigeten búcsúztak.
A záró-sajtóanyagból megtudhatjuk, hogy a Sziget csodájára járt a fesztiválszervező-világ, megjelent a hatmilliomodik látogató (a napijegyeket számolták, tehát mi magunk, egyenként több mint 100-nak számítunk). Idén 379 ezren voltunk együtt, köztük több friss olimpiai bajnok, továbbá a whiskys rabló, a három nagyobb színpadot közvetítette a Youtube, valószínűleg nem lesz veszteséges a rendezvény, volt néhány napégés, rovarcsípés, horzsolás, apróbb ficam, sokat javult a biztonság, és a tisztálkodási körülmények. A sör 580 forint lett, a fiam 10 éves.
A vasárnapi The Killers koncert után már szedték ki a csavarokat a Nagyszínpadból és hétfő hajnalban elindult az egész Sziget bontása. Az építmények javát 5 nap alatt bontják le és mintegy 3 hét alatt teljesen kiköltözik a Sziget a szigetről, aztán rehabilitálják a tájat.
Jövőre pedig újra felépítik a Sziget-várost. Mi már most megfogadjuk, hogy többet nem megyünk. De aztán a programban feltűnik majd egy-egy olyan előadó, aki miatt mégis ott leszünk. A 21.-en is.
Bejáratódott a rendezvény. További sok szülinapot!
