Szabó Gábor lézerfizikus, a Szegedi Tudományegyetem (SZTE) rektora kissé pikírten azt nyilatkozta akkor az MTI-nek: a kormánynak minden formális vizsgálat nélkül is lehetősége van kideríteni, mitől csúszik a tudományos nagyberuházás megkezdése, mivel a tervek szerint 60 milliárd forintba kerülő lézerkutató központot egy olyan, Budapesten működő projektcég menedzseli, amely 90 százalékban állami tulajdonban van. (A maradék 10 százalékon osztozik az SZTE és Szeged város önkormányzata.)
A korábbi tervekhez képest lassan egy év késésben van a beruházás elindítása –miközben az Európai Unió költségvetési ciklusa miatt 2015 végére be is kellene fejezni. Emiatt azonban a kormány csak a saját háza táján keresheti a felelőst. Bár a kormányszóvivői iroda közleménye hangsúlyozta, hogy „a kormány számára kiemelt fontosságú és nemzetközi vonatkozásai miatt rendkívüli jelentőségű fejlesztés megvalósítása elsődleges nemzeti érdek”, korántsem biztos, hogy e szöveg a tényleges helyzetet tükrözi. Az előzmények tükrében inkább kommunikációs blöffről, annak a szándéknak az elkendőzéséről lehet szó, hogy a kormány más célokra akarja elvonni a beruházásra szánt európai uniós támogatás egy részét.
Hosszas kutatás után sem találtunk olyan illetékest, aki érdemben, névvel nyilatkozott volna. Lehrner Lóránt, a nagyberuházást menedzselő projektcég, az ELI-HU Fejlesztésszervező Nonprofit Közhasznú Kft. ügyvezetője kérdéseinket azzal hárította el, hogy a közeljövőben nyilatkozatot adnak ki az ügyről. Több forrásból származó háttérinformációink szerint az ELI ügyében az Orbán-kormány megalakulásától kezdve ellentétes álláspontot képviselt a Matolcsy György vezette Nemzetgazdasági Minisztérium (NGM) és a Fellegi Tamás, majd Németh Lászlóné által vezetett Nemzeti Fejlesztési Minisztérium (NFM).
Hatvanmilliárd forint elég nagy összeg ahhoz, hogy az állandóan megtakarítható forrásokat kereső NGM figyelmét felkeltse. Ugyanakkor a lézerberuházás az egyik legígéretesebb projekt, amely az európai gazdasági térség fokozódó lemaradását hivatott mérsékelni a kutatás-fejlesztés területén. A beruházás nem csupán Magyarország ügye: összesen három ilyen, egymást kiegészítő központ épül, Szegeden kívül Prágában és Bukarestben. A program 2006 óta tartó előkészítésében egy 14 uniós tagország által alakított konzorcium vett részt. A szegedi beruházás leállítása egyrészt veszélyeztetné a prágai és a bukaresti központ megvalósulását is.
Másrészt olyan mértékű és jellegű presztízsveszteséggel járna, amelyet nem lehet a „gazdasági szabadságharc” paneljeivel kommunikálni. Itt ugyanis nem arról van szó, hogy az EU nálunk fejlettebb országai vagy azok cégei, bankjai kivisznek értéket az országból, hanem éppen arról, hogy a 2004-től csatlakozott közép- és kelet-európai félperiféria országai bizalmat kaptak: ők is képesek megvalósítani és működtetni a világ tudományos élvonalába tartozó kutatóhelyeket. Az ELI jelentőségét nem is vitatja senki – mégis nehezen illeszthető az Orbán-kormány gondolkodásába és politikai gyakorlatába. A lézerközpont hosszú távú befektetés a rövid távú érdekekre koncentráló, kapkodó politizálás idején.
Ha elkészül is 2015-re, első eredményei majd csak 2016–2020 között jelennek meg, miközben a kormánypártok minden lehetséges forrást a 2014-es újraválasztásuk szolgálatába kívánnak állítani. A beruházás Szegedre került, mert Bor Zsolt és Szabó Gábor nevével fémjelezve a szegedi egyetemen működik a világ egyik legjobb lézerfi zikus iskolája. Ugyanakkor Magyarországon Szeged az egyetlen nagyobb város, ahol nem fideszes a polgármester, hanem MSZP-s, aki rá adásul a párt országos választmányának elnöke: Botka László. Nem véletlen, hogy már a 2010-es helyhatósági választások előtt azt találta mondani Kósa Lajos, Debrecen polgármestere, aki a Fidesz ügyvezető alelnökeként kampányolt Szegeden Botka ellen, hogy Szegednek nem lézerközpontra, hanem munkahelyekre van szüksége.
Ez a pökhendi kijelentés sok szavazatot hozott Botkának. Kósa Lajos ellenérzését az is motiválhatta, hogy Debrecen végül nem kapta meg a másfél milliárd euróba kerülő nemzetközi neutronkutató központ felépítésének lehetőségét – helyette a svédországi Lundot választották az európai döntéshozók. Nincs szó arról, hogy ha a szegedi lézerközpont elbukna, akkor Debrecen mégis megkaphatná a neutronkutatót – az a kérdés már 2009-ben eldőlt. Debrecen kudarca azonban erősítette Szeged esélyeit – mint amikor a sportversenyek bírái egyik ítéletüket egy másikkal igyekeznek kompenzálni. Csakhogy Magyarországon köztudomásúan a „dögöljön meg a szomszéd tehene is” mentalitás érvényesül, ezért azok a politikusok és tudománypolitikusok, akik a debreceni nagyberuházás megvalósulásában voltak érdekeltek, enyhén szólva kevésbé támogatják a szegedit.
Van még egy probléma a szegedi lézerközponttal: az, hogy nem Budapestre kerül. Az Európai Unió támogatási rendszere jelentős mértékben még mindig a területi és társadalmi felzárkózást, kiegyenlítést szolgálja. Azok a térségek kapnak a kohé ziós alapokból támogatást, ahol a regionális GDP az uniós átlag 75 százaléka alatt van. Magyarországon a Budapestet is magába foglaló központi régió egy főre jutó GDP-je az Európai Unió átlagának 109 százaléka, önmagában a fővárosé pedig 136 százaléka. A Szegedet is magába foglaló Dél-Alföld régió GDP-je ugyanakkor nem éri el a 42 százalékot – ezzel az Európai Unió 271 régiója közül a 20 legfejletlenebb közé tartozik. Ezért szóba sem jöhetett, hogy – az első szándék szerint – ez a beruházás is Budapesten, a Központi Fizikai Kutatóintézet területén valósuljon meg.
A teljes cikk itt olvasható
