Kremnitzky Géza gyönyörű gitárjátékával, a Tavaszi szél vizet áraszt című népdallal kezdünk hangolódni a kiállításra. Az ember pont helyénvalónak érzi. A tavasz a szerelem, a lüktetés, a szívdobbanás, az életöröm, a vibrálás, amikor minden színes, még az eső is. Ha belépünk a kiállítóterembe, egy ilyen színes világban szárnyalhat a lelkünk. A fehér falon szivárványos, élénk színek, nyoma sincs szürkeségnek.
Csak néhány, a festménycímek közül: vágyakozás, rózsák között, merengés, egyesülés, virágokkal, álarc mögött, ölelés, kapcsolat. Csupa női téma, csupa érzelem. Hirtelen eláraszt az intenzív színkavalkád, de egyenként szemlélve a képeket máris érezzük a harmóniát és a békét. Minden szín és ecsetvonás pont ott van, ahol lennie kell. Ezt érezni a művésznőnél is. Még nem is láttam, tudtam, hogy nagybetűs Nő. Nő, aki megérkezett magához. Hazatalált.
Márfy Gabriellával Sohonyai Edit írónő beszélgetett. Kislány koromban imádtam a meséket. Úgy maradtam. Az a munkám, ami a szenvedélyem. Mesét hallgatok, új emberekkel ismerkedek. Mindig a szempont érdekel, milyen nézőpontból vizsgálja az adott ember az életét- kezdte a kedves beszélgetést az írónő. Majd címszavakat- csend, kifejezőerő, zene, tanítás, úticél- mondott meglepetésszerűen a festőnőnek, amire neki reagálnia kellett.
Márfy Gabriella elmondta: egy éve festek, meseszerű ez az egész. Nagyon foglalkoztat a reinkarnáció, a spirituális világ. Mivel regényt, novellát írni nem tudok, valahogy ki kell adnom magamból ezeket az érzéseket, így kezdtem el festeni. Nem szeretem a csendet, a nyüzsgést szeretem, viszont amikor festek, mindent kizárok. Megszűnik a külvilág. Minden képemhez tartozik egy zene. Extrém színekkel szeretnék mindent kifejezni, ez a meghatározó. Nekem a festés a szabadságot jelenti, a boldogságot. Majd hozzátette: nem az úticél a fontos, hanem az út maga. Spirituálisan megélni mindent, legfőképp a jót.
Ezek a képek örömből születtek, a művésznő reméli, hogy az emberek is rá tudnak majd érezni ezekre a rezgésekre.
