2006-tól 2010-ig a politikai elemzők szép számmal ontották elemzéseiket új pártok megjelenését szorgalmazva. Az elemzők persze nem szent emberek, de e tekintetben igazuk lett: 2010-re két új párt is „beérett”, sőt bekerült az Országgyűlésbe: az LMP és a Jobbik. Akkoriban úgy tűnt, a két új párt megjelenése némileg felkavarja majd az állóvizet (valamelyest fel is kavarta), de mára egyre nyilvánvalóbb: a pártrendszer átalakulása megrekedt, amit ékesen bizonyít, hogy a jelenlegi parlamenti ellenzéki pártok nem jelentenek reális alternatívát a mostani kormánnyal szemben.
Mindezt persze ilyen formában nem a Méltányosság Politikaelemző Központ állítja, hanem történetesen Oszkó Péter (Népszabadság, július 9.). A volt pénzügyminiszter egyenesen így fogalmaz: „Azok a politikusok, akik azt hiszik, hogy a jelenlegi ellenzéki pártok rendben vannak és már csak össze kellene fogniuk, nem vesznek tudomást a valóságról. A választók a jelenlegi pártokat nem szívelik sem egyenként, sem összefogva, hanem valami minőségileg újat akarnak.”
Oszkó valószínűleg fején találta a szöget. Az ellenzéki térfélen ugyanis a 2012-es évben az összefogás narratívája a nyerő, s bár való igaz, „csikorog” ez az összefogás, és az összefogásügyi kerekasztalok sorra lemondódnak (vagy alig ültek körülöttük), mégis van az „összefogás” fogalmának egy bódító aurája. Hirtelenjében nem is tudnánk erősebb kormánybuktató érvet felhozni az ellenzék részéről, mint azt, hogy ha a manapság külön induló ellenzéki pártok összefognának, már az időközi választásokon is sorra legyőznék a kormánypárti jelölteket.
Csizmadia Ervin
Fotó: Kalló Iván
Ez azonban így színtiszta mechanika, aritmetika, parlamenti számtan. A mai szavazatszámok összegzéséből azonban még nem formálódik kormányzati program vagy valamiféle kormányzási vízió (ha csak nem a „mindent visszacsinálni” víziója, de ezt talán hagyjuk).
Az ellenzék abban a leggyengébb, amiben az Orbán-kormány erős: víziókban. Sokak szerint persze vízióknak nincs helyük a politikában (a politika a pragmatikus cselekvés terepe – szól a varázsige), de talán megkockáztathatjuk: épp a víziónélküli politika az, ami miatt a választók 2010-ben elzavarták a bal-liberálisokat és azokat ruházták fel kétharmaddal, akikbe programokat és víziókat láttak bele. A jelenlegi ellenzékkel tehát nem az a gond, hogy matematikailag ne lehetne kormányképes, hanem az, hogy programilag nem az. Erre mutat rá joggal a volt pénzügyminiszter.
S valóban: a magyar pártrendszer átalakulása megítélésünk szerint sem fejeződött be. Elutasítva azt a megfogalmazást, hogy „diktatúra van”, s elfogadva azt a másikat, hogy öles léptekkel haladunk egyfajta „dominánspárti” modell felé, értelemszerűen adódik, hogy azok, akik meg akarják törni ezt a dominanciát, vadonatúj elveket és szervezeti kereteket keresnek maguknak. Többé a régi minták nem érvényesek; a régi vágású szocialista vagy liberális politika ideje lejárt.
Nem nehéz észrevenni: ebben az újjáalakulásban nem pusztán Bajnai Gordonnak lehet majd szerepe (amire Oszkó is tesz célzásokat), hanem például Fodor Gábornak is. Fodor a tavasszal létrehozta alapítványát, s bár elhárította az egyértelmű választ arra a kérdésre, ez az esemény a pártalapítás előszobája-e, de talán nem járunk messze a valóságtól, ha azt mondjuk: egy újfajta liberális párt körvonalai sejlenek itt fel. S akkor még nem is beszéltünk a hébe-hóba felbukkanó konzervatív pártalapítási kísérletekről.
Azaz a képlet ez: a hagyományos (a rendszerváltás idején egyeduralkodó) ideológiák képviselői keresnek újból pártokat maguknak. Nem kizárt, hogy 2012 második és 2013 első felében egyaránt sor kerül egy-egy új szociáldemokrata, liberális és konzervatív párt megalakítására.
Mindebből persze az is következik, hogy az a párt, amelyik 2010-ben „feltartva” nyert, nem feltétlen sorolható a hagyományos kategóriákkal leírható pártok közé.
