Nem könnyű megtalálni az analóg tanulságot a Sláger és a Neo kimúlásának történetében, és bár jelen elemzés gondolatmenete nem lesz bonyolult, az érintettek feltehetően naivitásnak, elméletieskedésnek és butaságnak fogják tartani – csak az nem érti majd tehát, aki változtathatna. Épp ezért az elemző oldaláról a történetek ismétlődései, a tanulás képtelensége, a rövidtávú és erőszakosan nyerni akaró kísérletekről, a jog szétzilálásáról, az etika leépüléséről szólnak.
Sokan egész biztosan a Sláger Rádióról a politikai döntéshozók kíméletlenségére emlékeznek, és a Neo FM kapcsán is erre asszociálhatnak, tehát a politikai elitünk gátlástalanságát tartják közösnek a két történetben. Kétségtelen, hogy amikor a Sláger Rádió tulajdonosi háttere kivonult az országból, ilyeneket gondolhatott, és magában a rádióban is voltak dörgedelmes beolvasások, a demokrácia végét vélelmező üzenetek. Arra már kevesebben emlékeznek, hogy maga a Sláger Rádió mekkora adósságot halmozott fel, s hogy a többi rádióhoz képest miként engedték el neki tartozása kifizetésének egy részét. A sztori lényege – ahogy Kornai János mondaná – a puha költségvetési korlát kibulizása, s aztán potyautasként annak kiélvezése volt.
A puha költségvetési korlát a szocialista gazdasági működés alapja, melyben a céget a központból kisegítik, csakhogy a status quo fennmaradjon. Máig nem értjük, hogy a Sláger Rádiónak annak idején miért kegyelmezett az ORTT, miért állhatott vissza a rendszer – ezek szerint nem csak a szocialista társadalmakban gyakori – puha költségvetési korlátossá. A jogbiztonságot minden esetre megtépázta, hiszen azt gondolhatta ezek után bárki, hogy ígérhet szerződésben bármit, betartania nem szükséges.
Fotó: MTI / Kovács Tamás
Az új frekvenciakiírásnál jött is egy „új gátlástalan”, a Neo FM. Alaposan fölé ígért a Slágernek, és így övé is lett a frekvencia. A gond csak annyi volt, hogy az ismert piaci körülmények között azt az éves díjat kitermelni, amit a frekvenciáért cserébe a Neo vállalt, nem lehetett. Ekkor lépett színre Majtényi László, az ORTT akkori elnöke, aki előbb javasolta, hogy irreális pályázatokat ne vegyenek komolyan – mindhiába –, majd bírósághoz fordult. A vele szembeni érv az volt, hogy ha nem tudnak fizetni, akkor elveszik tőlük a frekvenciát, ami túlságosan meggyőző nem lehetett, hiszen a Slágertől sem ezért vették el. A Sláger tehát példát mutatott arra, hogy így is lehet tervezni-gazdálkodni, s jött valaki, aki a saját eszközeivel győzte le.
A történet folytatása, hogy a komoly vállalásokat tevő győztesek közül a baloldali piaci érdekeltségbe sorolt Neo-t az állami hirdetések állítólag annak baloldali tulajdonosi érintettsége miatt elkerülték. Így bebizonyosodott, hogy az egyenlők közt vannak egyenlőbbek: van, aki mégis tudja fizetni az irreálisnak tűnő vállalásait, és van, aki nem. Ezúttal azonban a törvény már lecsapott, s aki a Sláger oldaláról figyeli a történéseket, azt mondhatná, úgy kell nekik. (De persze ki figyeli onnan, hiszen például a Bumeráng átkerült a Slágerből a Neo-ba.)
A balos-jobbos kiegyezés se most kezdődött. A rendszerváltás óta létezik a koncfelosztás Magyarországon. A Sláger kiszorítása a piacról értelmezhető – és értelmezték is – nemzeti érdekként, hiszen helyette magyar vállalkozókat hozhattak helyzetbe. A 2008-as – egyébként elvetélt – médiatörvény tervezetben látszott a leginkább, hogy a süllyedő baloldal miként megy bele bármilyen egyezkedésbe és felosztásba. Ott még úgy vélték, a médiapiac irányítása is felosztható. S ne felejtsük, voltak még korábban olyan ötletek is, hogy az MTV1 legyen az egyik, az MTV2 pedig a másik politikai oldalé. A sok zsákmányszerzési elképzelés, okoskodás, s mint láthatjuk a Neo esetében a gyakorlat számos tanulságos következménnyel szolgál. Nevezetesen az alul lévő megsemmisülésével.
Ha magyar vállalkozók nem a politikával összefonódva szeretnének érvényesülni, és ha a frekvenciákat elosztó állami tisztviselők is elvek mentén tevékenykednének, ha nem nyújtanának be irreális összegű pályázatokat, amelyeket a pályázó se vesz valójában komolyan, akkor mondhatnánk, hogy mindenki a dolgát végzi. Itt senki nem ezt teszi, következésképp előbb-utóbb pofára is esik, csak kérdés, hogy a tanulságot levonják-e, illetve a társadalom egésze számára helyes tanulságot vonnak-e le.
Mondják, az angolok is több száz éven keresztül építették a demokráciát, de Széchenyire gondolva lehetünk akár pesszimisták is. Nálunk a tapasztalatok levonása még elméleti szinten sem megy. Az érintettek nem látják a csapdát, és így a csapdából kivezető utat sem. Csak bosszút forralnak, még nagyobb vállalásokon és azok nem teljesítésén törik a fejüket, számukra a politikai védernyő jobb megszervezése és a saját politikai oldaluk pozícióba juttatása a megoldás (vélelmezem most már a sorozatos ismétlődő történetek miatt a jövőre vonatkozóan is).
Szerzőnk Zsolt Péter – Fotó: Neményi Márton
Sehol sincs a fejlett demokráciákban a politika annyi kísértésnek kitéve, mint nálunk, hiszen a politikus csak ott válik mindenek eldöntőjévé, ahol sem a piaci erkölcsök, sem a szakmai erkölcsök nem funkcionálnak. A magyar pártok és politikusok végzik a munkájukat, igyekeznek nélkülözhetetlenné válni, és hatalomra szert tenni. Ugyan morálisan jóval nagyobb kísértésnek vannak kitéve, mint nyugati társaik, de ettől még nem mentesülnek a felelősség alól.
Képzeljük csak el azt a szituációt, amikor egy tanár, vagy egy főnök kikezd egy olyan kiszolgáltatott személlyel, aki nem kíván szexuális kapcsolatba lépni vele. Az esetekben közös az, hogy a pozícióban lévő kihasználja hatalmi helyzetét, ezért is tartjuk ezt elfogadhatatlannak és visszatetszőnek. A hatalommal rendelkezőt fokozott felelősség terheli, hogy a hatalmával ne éljen vissza. A nehézséget az okozza, hogy ha a szakmai etikák nem működnek megfelelően, az olyan, mintha a beosztott akarna kikezdeni a főnökével, a diák a tanárával.
Ebből a lefelé menő spirálból nincs addig kiút, amíg nem történik erkölcsi megújulás. Ehhez azonban a politikai küldetéstudat, amint azt a Neo és a Sláger esetében láthatjuk, nem hogy kevés, de még tévút is.
