Csehovtól tudjuk: ha puska lóg a színpadon, el kell sülnie. Itt puska nincs, csak kapa, abból viszont nagy halom hever katonás rendben a szőlő szélén. Az elnök is megtorpan egy pillanatra a vasakon csillanó nap láttán, aztán inkább a tőkék közé veszi az irányt.
Két nő gazolja a sort, az egyik jobbról kapál, a másik balról, az istennek fel nem néznének a tarack mellől, pedig nem akárki vetődött a belecskai dombokra.
„Ugye elkelne a segítség” – kérdi az elnök az fiatalabbik asszony hátától, de nem jön választ, akkora a megilletődöttség. „Álljatok már meg! Kommunikáljatok valahogy az elnök úrral!” – ezzel az ukázzal akasztja meg a termelést a falu polgármestere. Terem is rögtön kommunikáció, sutácska, igaz, de az is valami.
Kapálhatnánk fél órát, ha valakinek van kedve. Kattintson a képre!
Fotók: Neményi Márton
„Ismerik azt a mesét, amikor Mátyás király Gömörben járt?” – kérdé az elnök az őt kísérő sajtóhoz fordulva, s mi már tudjuk, hogy megint Anton Pavlovicsnak lesz igaza: rögtön elsülnek a kapák.
De azért arra is kíváncsiak vagyunk, hogyan keveredik ki az elnök ebből az uralkodós felütésből. A legegyszerűbben: „Én nem vagyok ugyan Mátyás király…” De mégis tenne valami jót, hasznosat. Mezőgazdaságisat. Meséset.
Az jut eszünkbe, tutira beleírták az „Így legyünk gyorsan és ízletesen népszerű közjogi méltóságok” receptgyűjteménybe, hogy időnként olyanokat kell cselekednünk néhány másodpercig, mint a piramis alján lévőknek: zoknit stoppolni, sertés nyaki verőerébe böllérkést bökni, birkát nyírni, tizenegyest rúgni, tehenet fejni, esetleg szügyig gázolni a búzába, annak híján tetszés szerinti haszonnövénybe.
Minél ripacsabb az illető közélő, annál hitelesebb a műsorszám, annál biztosabb a siker. Lendül a tű, a bicska, az olló, a telirüszt, sprickol a tőgy, dől a kalász, reccsen a palánta, villan a vaku, svenk a kamerával, elégedetten biccent a píároslány, s már mehetünk is pálinkázni.
Az elnök is érzi ezt falsot, látni a mozgásán, hallani a hangján. Még a mondat közepén sem biztos benne, hogy jó ötlet, amit bizonyára napokkal korábban kitalált magának (kitaláltak neki?), de csak kiböki: „Kapálhatnánk fél órát, ha valakinek van kedve.”
Nosza
Bolondok lennénk kihagyni ekkora ziccert, mi több, némi aránytévesztésbe csúszva feltételt is szabunk a közös munkához: ne snittnyi legyen az a félóra, hanem harminc perc, stopperoljuk. Megalkuszunk, mire maga az elnök adja kezünkbe a legjobb kapát, a másik legjobbat magának tartja meg, és a kíséretéből is befíröl pár urat a társadalmi munkára.
Inget nem kell felgyűrni, rövidujjúban van, a tenyérbe pökés is elmarad, mégis tisztességesen dolgozik, nincs gond a minőséggel, gyom nem marad lábon, a csapásszám is irigylésre méltó, hiába, a steril brüsszeli hónapok sem képesek annullálni a csornai rutint; a harmincadik perc végére úgy öt métert ver ránk, s mi legföljebb azzal vigasztalhatjuk magunkat, hogy nyilván mélyebbre vertük a vasat, mint ő.
Ötöst kell adnunk az elnöki kondira is, egyetlen apró izzadtságfolt üt át a felsőruházaton, úgy a tízes háti csigolya környékén. Alakul a hangulat, vezetőnk laza, poénkodik, arca kisimul a bajusz mögött. Érthető, túl van első hivatalos vidéki útja nehezén, már csak szarvaspöris ebéd vár rá, aztán hűs Audi. Erről is szót ejtünk mindjárt, de előbb rögzítsük, mi is történt a kapálás előtt.
Kalapot le
Az elnök tízkor érkezett a Tolna megyei Belecskára. Balján a polgármesterrel kiült egy fa alá, azzal nyitott, hogy „nos, hogy folytassuk, hogy kezdjük?”, majd elmondta, kalapot emelni jött. Mégpedig az okból, mert ebben a négyszáz lelkes faluban az utóbbi tizenhárom esztendő alatt harminckét százalékról hat százalék alá csökkent a munkanélküliség. Amihez egyetlen jó ötlet kellett meg néhány eszes, dolgos belecskai.
Parlagfűben perfekt, de messziről uborkának ítéli a babot. Elnézzük neki. Galéria!
Úgy kezdődött a sikertörténet még az elmúlt évezred végén, hogy a hivatal kapott párszáz tő ingyen szamócát, amit a polgármester munkanélküliekkel ültettetett ki, velük gondoztatta az ágyásokat, s a haszonból őket segítette. Aztán évről évre bővült a terméklista, s vele a terület is: negyed focipályányi parcellán kezdték a gazdálkodás, ma ötvenszer nagyobb placcot művelnek.
Van szőlő, gyümölcs, van bab, uborka, paprika és mindenféle konyhakerti növény. Eladják háznál, piacoznak vele, ellátják a gimnázium és az idősek otthona konyháját. Nem versenyképesek, persze, hisz nincs hűtőházuk, nincs konzervgyáruk, nincsenek modern gépeik. Kapa van meg kéz. A bevétel hat kollégát tart el a huszonháromból, a többi pénzt összepályázzák – az államnak is jobb, ha nem segélyként érkezik a minimálbér.
Kokastöke
Lelkes az elnök, „belecskai modellről” beszél, ami persze erős túlzás, de itt és most nincs ezzel semmi baj. Gesztust tenni jött, „a hétköznapi élet nagy teljesítményét” köszönteni, meg persze mutatni, mire való, mivel szolgál jól egy elnök mifelénk. Nincs nyakkendő, nincs leereszkedés, nincs flaszterparasztkodás, így még azt is elnéződik neki, hogy nagy igyekezetében összekeveri mindenszenteket a fagyos szentekkel, és már a birtok megtekintése közben messziről uborkának nézi a babot. Viszont perfekt kiselőadást tart a tüske nélküli szeder kiirthatatlanságáról és grandiózus C-vitamintartalmáról, a parlagfűről, a hat hét alatt termőre forduló ubiról, és illő szeméremmel fülbe súgva árulja el egy asszonynak, hogy amit Berecskán vesebabnak neveznek, az Csornán „kokastökebab”.
A polgármester is aktív, tőle azt az általunk értelmezhetetlen mondatot jegyezzük fel, hogy „ha a kukorica elkezd furulyázni, és egy hétig furulyázik, abból semmi sem lesz”, majd fölkapjuk fejünket a „parasztinternet” kifejezésre, ami alighanem a helyi információáramlás fő csatornáját, a kerítésen átkiabálást takarja.
Dám-dám
Itt az ideje visszatérnünk az ígért szarvaspörihez. Meg ahhoz, hogy az elnök oldott. Érdeklődik, ki hogy van, jól esett-e a meló, behólyagosodott-e a tenyér.
„Nem, a dám.” „Dám?” „Dám.” „Aha, szóval a dám.”
A fönti magvas párbeszéd előzménye, hogy az elnök már a terített asztal mellett, a pörkölt élvezete közben arról érdeklődik a polgármestertől, hogy: „Ugye a vaddisznó okozza a legjelentősebb vadkárt?” Erre jön az, hogy „nem, a dám”, melyben a dám természetesen a dámszarvast nevű állatot takarja.
Belecskai modell
Bár a flóra terén begyűjtött pár hibapontot az elnök, elég csak a meguborkásodó babra gondolnunk, azt el kell ismernünk, hogy a magasabb rendű élőlények (fauna) terén kellő jártasságot mutat. Értő kérdésekkel kíséri az amúgy a szabadidejét vadászattal múlató polgármester lőporfüstös sztorijait, de akkor élénkül fel igazán, amikor az indexes Szily újságíró kollégában felfedezi a horgász sporttársat.
Snecivel telik meg a kommunikációs tér, meg gébbel, ponttyal, keszeggel és kérésszel, harcsával, csukával, vizával, kapitális süllőzésekkel. Az egyre specifikusabbá szigorodó társalgás csúcspontján a horgászok ősellenségévé kiáltatik ki a kormorán, ki kilószám falja a nemes halakat; nincs kétség, Illés Zoltán legyen a talpán, aki képes lesz fenntartani e feketelistára utált madár védett státuszát a politikai ciklus végéig.
Csúcspontot írtunk az imént. Az a helyzet, hogy a csúcspontnál is van abszolút csúcspontabb. Ami jelen esetben nem más, mint a Gutenberg galaxis csomolungmája: Magyarország Alaptörvénye, annak is aranyszín, keménykötésű, hatalmas, úgy három kilogrammos példánya. Ezt kapja ajándékba a polgármester az elnöktől.
Csak hogy el ne tévedjünk.
