„Hídpénz? És még mit nem?” – kapta fel a fejét sok-sok ember a hír hallatán: Budapesten ennek bevezetését tervezik. Az ok igencsak prózai: kell a forint Budapest önkormányzatának, no meg az sem ártana, ha az újabb, autósokat terhelő sarc miatt még többen hagynák otthon kocsijukat, és választanák a tömegközlekedést.
– És mi lesz akkor, ha ilyen ötlet a szegedi városatyák fejéből is kipattan? – tették már fel a kérdést a Tisza partján is. Nos, szerkesztőségünkhöz még nem érkezett olyan hír, miszerint a Széchenyi téri torony alatt ezen törné bárki is a fejét. Pedig ha alámerülünk Szeged történetében, azonnal kiderül: ez a város volt az egyik első, amelyik hazánkban hídpénzt, vagy ahogy akkor hívták: hídvámot vezetett be. Sőt mi több: az első állandó szegedi Tisza-híd megépítése majdnem hídvám „előlegből” valósult meg.
Lánchíd a Tiszán?
1842-ben, amikor Szeged már az ország egyik legnépesebb települése volt, Zsótér János, nagyon gazdag szögedi polgár olyan ötlettel fordul a városvezetéshez, miszerint saját költségéből épít hidat a Tisza fölé, ha utána 20 éven át őt illeti meg a hídvám szedésének joga. Az ötlet egy darabig forgolódott a köztudatban, meg is indult a tervezgetés, és azon folyt a vita, fából, netán vasból épüljön-e meg Szeged első hídja.
Az országos fórumokig eljutott a hír: Szeged hidat akar, és meg is született a döntést – már pedig fahíddal nem csúfítható a város, kőből, vasból épült szerkezet kell a Tiszára. A tervezők oly annyira nem voltak kicsinyesek, hogy mindjárt a Pestet Budával összekötő lánchídhoz hasonlatos híd tervével álltak elő. Vélhetően Zsótér uram nem csak gazdag volt, hanem eszes is, mert semmi nyoma annak, hogy eme fényes-cifra híd építéséhez már lett volna kedve. Hiszen pontosan kiszámolhatta: akkor sem térülne meg a beruházás, ha utódai száz év múlva is szedegetnék a vámot.
Nem is lett Szegednek közúti hídja egészen 1883-ig, amikor aztán felavatták a mai Belvárosi híd elődjét, amit Feketeházy János tervei alapján készült el az Eiffel-cég közreműködésével. Szeged szenátusa igencsak eszesen kezelte a híd ügyét, ugyanis országos pénzeket kért és kapott az árvíz okozta sokkból éledező város. Nagyon más értéken mozoghatott akkoriban a forint, ugyanis 1 millió 250 ezer forintból épült meg a híd, míg a hozzá felvezető utakra 450 ezret költött a magyar állam.
Az állam építette, Szeged vámolta
Majd amikor elkészült a nagy mű, és vele együtt a vámházak is (a szegedi oldalon található lépcsőlejáróknál álltak ezek az építmények), a város úgy döntött, saját jövedelmeinek gyarapítására veti ki a vámot.
Ez meg is történt: mindenkinek fizetnie kellett, aki áthaladt a hídon, lehetett gyalogos, vagy kocsival utazó, netán terményt szállító gazda. A szegedieknek a hídvámot a szegedi oldalról érkezve kellett befizetni a kasszába, ám hazatérésükkor már újabb fizetési kötelezettség nem terhelte őket. Aki pedig a városon kívülről jött, Újszeged felől érkezve állt meg a vámháznál, hogy becsöngesse a pénzt. A hídvám olyan jól funkcionált, hogy az I. világháború végig nem is mondott le róla a város.
Ennyit a szögedi hídvámról. Hozzáteszem: írásomat történelmi visszatekintésnek szántam, nem pedig ötletadásnak. Egyébként sem tudom elképzelni, manapság hogyan lehetne ezt a vámot beszedni anélkül, hogy megbénuljon az egész város közlekedése. Meg aztán fizetünk mi már éppen elég adót ahhoz a 420 forintos benzint vásárolva, hogy jogosnak érezzük a cikk bevezetőjében leírt mondatokat: „Hídpénz? És még mit nem?”
