Szegeden járt a Fekete Házban Rodolfo és Kiss Manyi kiállítás nyílt. Ön a híres bűvész, Rodolfo (Gács Rezső) családjához tartozik.
Nem a bűvészt vettem el, hanem a lányát. Természetesen nagyon tisztelem az apósomat, aki a családján próbálta ki minden új trükkjét, például egy vasárnapi ebéd után. Számomra azért volt ez vicces, mert nem ismerem se a magyar, se a francia kártyát. Ha megkérdezte, hogy milyen lapot tartok a kezemben, soha sem tudtam válaszolni. De mindig jót mosolyogtunk rajta.
Mosoly. Önnek mit jelent a humor?
Nekem? Mindent. Egy közhellyel élve, nekem a humor az életem. Ez nem egy hivatás attól függetlenül, hogy hivatásszinten csinálom. Ha engem valaki megnevettet, hálás vagyok érte, jó érzéssel tölt el. Ezért is csinálom.
Ön Rodolfo veje, de Kiss Manyit is személyesen ismerte?
Nekem megadatott az a csoda, hogy Rodolfo az apósom lehetett, Kiss Manyit pedig távolabbról ismerhettem meg. Manyika törékeny testével, vékony lábaival, örökké huncut szemeivel rögtön tudott Kurázsi mama lenni, Bodnárné vagy az a kislány, aki szerint „jaj de jó a habos sütemény”. Rodolfo pedig 24 órás bűvész volt. Nappal, de még álmában is bűvészkedett. Az is megesett, hogy megálmodta a trükkjeit, s még akkor rögtön hajnalban ki is próbálta, hogy vajon működnek-e. A lakkcipő, a vasalt ing, a Rodolfo-bajusz mind a csoda része volt.
A bűvészkedésen kívül Ön olyan sok területen kipróbálta már magát: nyomdai fényképészként dolgozott, szinkronszínész, humorista, parodista, könyvet írt…
Nyomdafényképész azért voltam, mert nem vettek fel először a filmművészeti főiskolára. Azért is csinálok ennyi mindent, mert nem szeretek egy lábon élni. Olyan vagyok, mint egy szék: kell minimum három vagy négy láb, hogy stabilan megálljak. Ez is mind én vagyok.
Ha már Önről van szó. Úgy tudom, hogy hobbiból bohócokat gyűjt.
Igen, de nem azért, mert humorista vagyok, és nem kimondottan én gyűjtöm őket. Gyerekkoromban borzasztóan szerettem cirkuszba járni, és onnan is a kedvenc fellépőm a bohóc volt. Egyik nyaralásom alkalmával egy boltban megláttam egy bohócot – persze nem egy élő embert, hanem csak egy bábut – , és annyira megtetszett, hogy megvettem. Innen kezdve minden barátom és ismerősöm névnapra, születésnapra, gratuláció gyanánt egy-egy bohócot ajándékozott nekem. Azon az egy darabon kívül a többi négyszázat én ajándékba kaptam.
Ön, mint humorista, mit gondol arról, hogy milyen szerepet tölt be az emberek életében a humor?
Nevetni mindenki szeret. Mint említettem, ha valaki megmosolyogtat, én hálás vagyok érte. Ezért az érzésért dolgozom. Elsősorban viszont művészként tekintek magamra. Persze nem vagyok egy Páger Antal, de remélem, hogy azért én is tudok valami olyat alkotni, amire sokáig fognak visszagondolni. Viszont Kiss Manyira és Rodolfora száz év múlva is emlékezni fognak, mert az embereknek mindig is szükségük volt és szükségük is lesz a csodákra.
Zsingor Tünde
