Ennek a pályázatnak nem Szikora János a nyertese, a győztes Székesfehérvár, s hogy ez így van, nekem kell kemény munkásléptekkel igazolnom – mondta a testületi szavazás után Szikora János, Jászai Mari-díjas rendező. Mindent elkövetünk segítő kollégáimmal együtt, hogy ez a mai nap valóban sorsfordító legyen a fehérvári színház történelmében – zárta a közgyűlés előtt beszédét Szikora János.
A huszonegy képviselőből húszan voltak jelen a szavazáson, s közülük tizenheten igennel szavaztak Szikora Jánosra, hárman pedig tartózkodtak. Az elsöprő többség igazolta a szakma javaslatát is.
A polgármester megköszönte Quintus Konrád egyéves tevékenységét, amíg helyettes igazgatóként irányította a színházat, és munkatársaival közösen konszolidálta Fehérvár legnagyobb intézményét. Cser-Palkovics András kijelentette: azért választotta meg a testület Szikora Jánost, mert az ő pályázatának lényege az volt, hogy a Vörösmarty Színházat úgy szeretné visszahelyezni a színház világtérképére, hogy a művészeti munka összhangban legyen Székesfehérvár történelmi múltjával, szellemiségével és az eddiginél szélesebb közönség sokrétű elvárásaival.
Azt, hogy a város nyert az ön pályázatával, vajon hogyan láthatjuk viszont öt év múlva?
Valóban: e kijelentés igazolása az elkövetkező öt év kell, hogy legyen. Ennek lesznek szubjektív mércéi, hogy az embereknek tetszik, vagy nem tetszik a színház, de lesz egy objektív is, hiszen azt meg lehet mérni, hogy milyen mértékben sikerült visszacsábítani a színháztól elpártolt nézőket. Ez utóbbi lesz a mérvadó arra, hogy sikerrel jártuk-e el vagy sem. Ugyanakkor fontosnak tartom a szubjektív megközelítést is, mert abból derül majd ki, hogy ki-ki magáénak érzi-e majd újra a fehérvári színházat. Ennek az egyik eszköze egy olyan társulat kialakítása, amely találkozik a fehérváriak ízlésével, tetszésével. A vágyaimban egy olyan népszerű társulat él, mint amilyen népszerűek Fehérváron a sportcsapatok.
Ehhez viszont ott kell lenni a fehérváriak között, s nem elég a színházban teljesíteni.
Így van, a közéletben is jelen kell lenni. Ez nagyon sok összetevős kérdés: múlik a színészlakások létén, minőségén, múlik a társulat összetételén, azon, hogy a színészek minek tekintik ezt a színházat – pénzkereseti lehetőségnek, munkahelynek vagy pedig otthonnak.
Az otthonteremtés az ön feladata lesz. Hogyan lehet hozzáállni?
Az otthon közös együttlétet jelent. A közösség pedig a közös munkában, sikerekben kovácsolódik össze. A sikertelenség rombol. Azt gondolom, hogy lesznek sikereink, amitől az otthonérzet erősödik.
Brájer Éva alpolgármester azt mondta nekem, hogy az ember akkor van biztonságban, ha a hátát nekivetheti egy sziklafalnak, ami védelmet nyújt, és a fehérvári kultúra sziklafala a színház kell, hogy legyen. Valóban megkaphatjuk egyszer, hogy a Vörösmarty Színház sziklája legyen a kultúrának?
Számomra Székesfehérváron éppen ez a nagy kihívás. Nemcsak azért, mert ezzel a nagy múltú várossal szeretnék azonosulni, a színház segítségével a lelkekben szeretném újraépíteni Szent István bazilikáját a Szűz Mária királyi prépostsági templomot, hanem azért is kihívás, mert a sok eltöltött színházi esztendő után kijelenthetem, ilyennel még nem találkoztam. Ez pedig mozgósítani fogja azt a tudást, tapasztalatot, amit az elmúlt évtizedekben felhalmoztam.
A kihívások nélkül én ellustulok. Úgy látom, Fehérváron nem lesz lehetőségem lustálkodni.
