„Nem tagadom, kételkedve kérdeztem alkotmányjogászoktól, hogy vajon a korszakos művek és kiemelkedő életpályák elismerésnek feltételrendszere fölvet-e olyan közjogi problémát, amely mintegy kikényszeríti, hogy a törvény elfogadására csak a képviselők kétharmados támogatása mellett kerülhessen sor.” Majd szomorúan állapítja meg, hogy ez a megközelítés (átértékelés) sajnálatos módon több alapvető jog tekintélyvesztését okozta. Azt sem tudhatjuk biztosan – az Alkotmánybíróság egyre halogatja a döntést –, hogy a tulajdonhoz való jog értelmezhető kategória maradt-e például a magánnyugdíj-pénztárakkal összefüggésben, vagy a nyugdíjba küldött bírák bírósági tanácsadóként való alkalmazásának ígérete megfelel a demokratikus normáknak.
A kormányzat kitüntetésügyi felfogása átlátásában sokat segített a 2011. évi CCII. Törvény elfogadása, amely minősített többséggel írta elő „a Miniszterelnökség keretében működő Magyar Corvin-lánc Iroda” felállítását. A Corvin-lánc rendeltetését azonban egy másik törvény szabályozza: jelesül azt, hogy a lánc tulajdonosa a magyar állam, a kitüntetett pedig jogosult azt „élete végéig birtokolni és magát a kitüntetés birtokosának nevezni”. De nem hordhatja ám akármikor és akárhol. Csak nemzeti ünnepeken és kiemelkedő fontosságú eseményeken viselheti.
Az állam szükség esetén akár polgári pert is indíthat, ugyanis: „A Miniszterelnökség az őrzésre kötelezettől az új kitüntetés előállítási költségeinek megtérítését követeli, ha a kitüntetés eltűnését, megrongálódását, megsemmisülését felróható magatartásával maga idézte elő.” „Az alattvalói rutinnal rendelkező olvasó bizonyára kitalálta, hogy az „őrzésre kötelezett” személy nem más, mint a Corvin-lánc megbecsült birtokosa.”
(A teljes cikk az ÉS-ben olvasható!)
