Ismét elmaradt a Szili Katalin-futam az Országgyűlésben: miként két évvel ezelőtt Schmitt Pált, most Áder Jánost is első körben, kétharmaddal emelte köztársasági elnökké az Országgyűlés. Schmittre annak idején kétszázhatvanhárom igen érkezett, Ádernek most kétszázhatvankettő jutott – ez is több, mint a sikerhez szükséges minimális kétszázötvennyolc.
A délelőtt tizenegyre hirdetett ülés előtt mindössze pár apróságot jegyezhettük föl. Például azt, hogy néhány sportsérült fideszes mankóval biceg végig a folyosón (értsd: távollét ma fél lábbal sem igazolható), s azt, annyi a ceremóniára érkező nagynevű közéleti vendég, hogy komplett esztrádot adhatnának Áder tiszteletére – Ákos felléphetne az Induljon a banzájjal, az aranylábú Buzányszky Jenő bácsi dekázhatna, becsúszhatna napestig, hogy a többi művészfélét ne is említsük. A büfé büszkeségének a korfő Horváth János bizonyult, aki egy fekete mappát szorongatva azzal büszkélkedett, hogy „ezt még az Áder Jánostól kaptam, amikor házelnöknek választották”.
A kupola alatt
A nap főszereplőjét, Ádert kilenc óra harmincötkor, a kupola alatt pillantottuk meg először, ahogy családja gyűrűjében megtekinti a koronát, majd a hirtelen odasereglő kamerák elől feleségestül, sokgyerekestül méltóságteljesen elmenekül.
Áder János és családja, a képre kattintva galéria nyílik a nagy napról!
Fotók: Kummer János
Az ünnepi ülést Lezsák Sándor vezette, az ő reszortja volt a jelölt bemutatása. A nacionálé felolvasását Lezsák a redundánsnak tetsző az „Áder János pályafutása egy magyar ember története” mondattal kezdte, s ugyanezzel a fordulattal is zárta – nem mintha az állítást bárki bármikor megkérdőjelezte volna.
A magyari mivolt (vagy amit sokan annak gondolnak) hangsúlyozása a ceremónia legvégén is szerepet kapott, méghozzá azzal, hogy a szokásos és törvényben rögzített protokollt túllicitálva nem csupán a Szózatot adták elő vigyázzban a képviselők, hanem a mindössze kilenc évtizede, az első világháború utáni revánshangulatban íródott Székely himnuszt is. Méghozzá úgy, hogy erre maga Lezsák szólította föl a jelenlévő honatyákat – vagyis a távollétükkel tüntető szocialistákon és gyurcsányistákon kívül mindenkit.
Ne fussunk bele verselemzésbe, ne keressük a „Ne hagyd elveszni Erdélyt, Istenünk” értelmét a közös Európában, csak jelezzük: a második világháborút követő parlamentek elnöki székéből tudtunkkal most először vezénylődött e műdal eléneklése. Igaz, 2010 után jobbikos torkokból már felzendült a patkóban a „Ki tudja, merre visz a végzet”, de az spontán, ha úgy tetszik, rendbontó akciónak minősült. Azzal a helyzettel nem is igen tudott mit kezdeni a többi képviselő; pakoltak, szöszögtek a zakójukkal, bizgerálták a mobiljukat, s kínosan feszengve tűrték, hogy fejüket az ár, jaj, százszor elborítsa. Na de ezt most, hadd ismételjük, Lezsák diktálta, ráadásul a fideszes operista, Gulyás Dénes alapintonálta.
Maroknyi
Hogy mire ez a sajátos evolúció? Úgy tudjuk, történt, hogy a házbizottság legutóbbi, zárt ülésén a jobbikosok jelezték, Áder megválasztása után, ha cigánygyerekek potyognak az égből, ők akkor is végigstrófázzák a Székely himnuszt. A kormánypárti többség pedig a kezdeményezés élére állt, úgymond az államfőválasztás tekintélyét óvandó. Vagy ha úgy tetszik: engedett maroknyi jobbikos nettó zsarolásának. Mindegy is, ne legyen kétségünk, május másodikától a Himnusz és a Szózat mellett a Székely himnusz is polgárjoggal bír a parlamentünkben.
Székely himnuszhoz székely zászló is dukál, kattintson!
És hogy kicsit kötözködjünk: hogy a Jobbik miért tisztelgett Csaba királyfival az általa nem támogatott, vagyis alkalmatlannak ítélt, ennek ellenére csillagösvényre terelt Áder előtt, arra alighanem tucatnyi formállogika professzor sem találna feleletet.
De nézzünk valami örömtelibbet, szerencsére az is akadt. Méghozzá maga az Áder-antré.
Indigó
Patent. Ez rá a legjobb kifejezés. Nincs az a vájtfülű politológus, se a kardigános oldalon, se a varkocsosok között, aki pártosságot fedezhetne fel a köztelnöki szűzbeszédben. Talán az üléstermi páholyban helyet foglaló előd, a magát két éve a törvényhozás motorjaként definiáló Schmitt Pál is elgondolkodott Áder alábbi hitvallásán: „Magyarország köztársasági elnökeként… maradéktalanul viselni fogom az Alaptörvényben rám rótt felelősséget… mindannyian azt várják tőlem, hogy a rám ruházott jogokat és kötelezettségeket maradéktalanul érvényesítsem. És érvényesíteni is fogom.”
Ha ennek csak a fele igaz, az se rossz – lehet tőle Orbánnak pár álmatlan éjszakája.
Akadt néhány üzenet is az áderi felszólalásban, alább ezeket igyekszünk lefordítani.
Ott volt rögtön az elején az „Amikor az ember elfogadja a felkérést, hogy Magyarország köztársasági elnökének jelöljék, mielőtt igent mondana, önmagával és honfitársaival szemben is kötelessége alapos önvizsgálatot tartania. Én is erkölcsi kötelességemnek éreztem, hogy önvizsgálatot tartsak.” Mit is jelent ez? Például azt, hogy Áder szakdolgozatában, doktorijában az önvizsgálat sem lelte nyomát indigózásnak.
A következő: „Mindössze egyetlen dologra érdemes és kell is vigyáznunk. Arra, hogy soha, egyetlen pillanatra se feledkezzünk meg arról, mit is jelent a demokrácia. A demokrácia igazsága ugyanis mindig vitákban születik meg. Ezek a viták lehetnek élesek, lehetnek kemények, de sohasem hiányozhat belőlük egymás tisztelete.”
Ennek azért van súlya az egész pályás letámadás meg a visszamenőleges törvénykezés világában, ahol annak lehet frakciója, akinek a kétharmad megengedi, és ahol a termőföldtől a vízműveken és a reptéren át a kajajegyekig mindennek nemzeti, de legalábbis Fidesz-közeli tulajdonba kell kerülnie.
Az alábbi gondolat olyan szép, hogy nincs is mit hozzátennünk, legföljebb ahhoz kell nagy levegő, hogy elhiggyük: „Én azt javaslom, ne arról szóljon az életünk, miként toroljuk meg a másikon sérelmeinket!… Végre nekünk is helyre kell tennünk tévedéseinket… Egyszer az életben álljunk meg egy percre, és kérdezzük meg önmagunktól: vajon hova juthatunk egymás teljesítményének állandó semmibevételével, az igazság relativizálásával, egymás lekicsinylésével, vagy épp a kettős mérce állandó alkalmazásával?… Egy országunk van… egy nemzetet alkotunk… egyetlen államalkotó közösség tagjai vagyunk. Lehet eltérő az értékrendünk, lehet eltérő a meggyőződésünk, lehet különböző a hitünk, de a mi hazánk Magyarország.”
Nyoma sincs a kövérlászlói „csak mi tudjuk a tutit, csak mi vagyunk az igaz magyarok” attitűdnek, s ez jó.
Kedvenc részünk a következő, hosszan idézzük, annyira fincsi: „Számukra is szeretném felidézni a demokratikus Magyarország köztársasági elnökeinek szavait és küldetését. Göncz Árpád elnök úr megválasztását követő parlamenti beszédében azt hangsúlyozta, hogy nem fél a vitáktól… Csaknem huszonkét év telt el azóta, de ma már világosan látszik, Göncz elnök úrnak mennyire igaza volt… Néhai Mádl Ferenc elnök úr első beszédében a belső béke fontosságát hangsúlyozta, és a nemzet egységének szolgálatát állította középpontba. Valljuk be, az ő türelmére és bölcsességére ma is nagy szükségünk volna. Sólyom László elnök úr beszédében azt hangsúlyozta, hogy ’az elnök úgy fejezi ki a nemzet egységét, hogy annak sokféleségét megőrzi és bátorítja’… Sólyom elnök úr sok honfitársunk szándékát fogalmazta meg ezzel.”
Még több képviselő és közjogi méltóság a képre kattintva!
És a slusszpoén. „A következő elnök húszéves demokráciánk történetében eddig példa nélküli helyzettel találja magát szemben: a nép szuverén hatalmát egyetlen pártszövetségre ruházta át, ami óriási lehetőség, és ugyanakkor óriási felelősség” – figyelmeztetett mindannyiunkat Schmitt Pál elnök úr megválasztásakor. Mindez azt is jelenti, hogy bár a népakarat mindig rész szerint osztja ki a kormány- és az ellenzéki pártok súlyát, ám e súlytól függetlenül minden parlamenti pártot egyetemlegesen terhel az ország sorsáért, jó híréért, hiteléért viselt felelősség.”
Elegáns.
Az elődnévsorolvasás után Áder szólt a kétharmados alkotmányról. „Elmondhatjuk, hogy van új, huszonegyedik századi, szabadságban és demokráciában született alaptörvényünk, amely szilárd és legitim fundamentuma közös értékeinknek.” Ezzel ugyan tudnánk vitatkozni, de ne rontsuk el ezt a szép napot. Pláne, hogy ilyes, zéró információtartalmú szófüzérekkel érvelt mellette államfőnk: „Olyan alaptörvényünk van, amely kimondja, hogy Magyarország független, demokratikus jogállam, melynek államformája köztársaság.”
Áder eztán, ahogy illik, megszólított mindenkit, aki csak az eszébe jutott, talán csak a nutriatenyésztőket felejtette ki.
„És itt most nemcsak a világraszóló magyarokra gondolok, tudósainkra, feltalálóinkra, művészeinkre, világklasszis sportolóinkra, hanem azokra is, akik munkahelyeiken, a földeken, az iskolákban, a kórházakban, a vendéglátásban, a szolgáltatóiparban vagy a hivatalokban teszik becsülettel a dolgukat… Szólítom az anyákat, a családjuk boldogulásáért küzdő szülőket… Szólítom a tisztességben megőszülteket… Szólítom a fiatal, feltörekvő nemzedékek tagjait… Szólítom a piaci versenyben becsülettel helytálló magyar vállalkozókat… Szólítom hazám minden egészséges, életerős polgárát… Szólítom fogyatékkal élő honfitársaimat… Szólítom a megtévedteket, a megalázottakat és megszomorítottakat… Szólítom a hívőket, és szólítom a nem hívőket… Szólítom nemzeti kisebbségeink tagjait… Szólítom ötvenhat velünk élő hőseit… Szólítom a határainkon túl élő magyarokat… Szólítom a velünk szomszédos országok népeit, és velük együtt szólítom Európai Uniós és NATO-beli szövetségeseinket… És végezetül szólítom szülőföldem lakóit, a Rábaközi embereket, akik arra tanítottak engem, hogy csak az elvégzett munka termi meg gyümölcsét.”
Ez is rendben.
Kölcseit idézve köszönt el az államfő: „A haza minden előtt.” Aztán Kölcseyt ismételve, de már sajátjává téve a gondolatot újra: „A haza minden előtt.”
Május tizedikétől övé a Sándor-palota.
