Szabó István legújabb filmjével nehéz feladatra vállalkozott, ahogy ő is fogalmazott egy remekművet próbált filmre vinni, ami, mindig nehéz feladat, mert az írott szó által teremtett értéket mozgóképi értékkel kell helyettesíteni. Márpedig Szabó Magda esetében ez különösen igaz, hiszen kevés iró képes úgy papírra vetni érzéseket, hogy azokat az olvasó minden egyes mondatnál a zsigereiben érezze. Ennek tudatában indult útnak az Oscar-díjas rendező az Ajtó felé, sikeresen.
A már ismert történet két egymástól mindenben különböző nő kapcsolatáról szól. A két lélek egymás ellen folyó állandó harca kovácsolja azt a hihetetlenül mély szeretetet, ami végül egyikük életébe kerül. Szeredás Emerenc a mindenki által tisztelt, önmagát pogánynak valló, öntörvényű, olykor ijesztő és rejtélyes asszony Szabó Magdánál vállal munkát, mint házvezetőnő.
Egymásra zúdítanak hideget-meleget és a kettejük között fennálló különbségek miatt úgy tűnhet, gyűlölik egymást, holott épp az ellenkezőjéről van szó. Kimondatlanul Magda édesanyját látja az idős asszonyban, Emerenc pedig úgy emlegeti őt: A Lány. Magda templomba jár, író, hisz a másvilágban. Emerenc a fizikai munka elkötelezettje, nem jár templomba és úgy tartja, a halál után testünk az enyészeté… Minden adott, hogy a két nő állandó harcban álljon. Mégis közel kerülnek egymáshoz, Emerenc beengedi az írónőt az otthonába, az Ajtó mögé, A Tiltott Városba és bizalmába fogadja. Mint ahogyan azt a könyv elején Szabó Magda vallja: ő mégis elárulta és ezzel megölte Emerencet.
Szabó István filmjéhez két nagyszerű színésznőt választott a főszereplők megszemélyesítésére: Martina Gedeck (Szabó Magda) és Helen Mirren (Szeredás Emerenc) kapta a megtiszteltetést, hogy a magyar írónő egyik legsikeresebb könyvének szereplőit megelevenítse. Helen Mirren alakítása megkérdőjelezhetetlen, profi színészi játékkal mutatja be az Emerencre jellemző ridegséget és az arcán nem mutatkozó, szívében mégis jelen levő szeretetet.
A színésznő egy interjúban azt nyilatkozta, pályafutásának egyik legnagyobb kihívása volt Szeredás Emerenc megformálása. Talán épp ennek a teljesíteni akarásnak köszönhetjük azt a tökéletes színészi játékot, amit az Ajtó című filmben láthatunk tőle.
Martina Gedeck szintén jól játssza a szerepét, ám játéka nem kiemelkedő. A színészgárdában még olyan nevek sorakoznak, mint Eperjes Károly (Tibor, Szabó Magda férje), Koncz Gábor, Pindroch Csaba és Kovács Lajos. Valamennyien jó választásnak bizonyultak, de egyikük sem hagy mély nyomot – ez valószínűleg Szeredás Emerenc és Helen Mirren erős kettősének köszönhető, ami mellett nehéz érvényesülni.
A film képvilága nemesen egyszerű, a regényben megjelenő helyszínekkel legtöbbször tökéletesen megegyezik. A visszaemlékezéseket Szabó István a fekete-fehérben mutatja be, legtöbbször jól, felesleges túlzások nélkül. Egy kivétellel, amelyben Emerenc testvérei elvesztéséről mesél az írónőnek. Szabó István verziójában szenzációhajhásznak tűnik a hatalmas vihar és a két szénné égett gyermek. Talán többet ért volna, ha Helen Mirren arcán ülő fájdalommal próbálja kifejezni az öregasszony lelkében ülő borzalmat. Mindenesetre egy kis tompítás ráfért volna a horrorfilmeket is meghazudtoló jelenetre.
Ha egy könyv kerül megfilmesítésre, az ember akaratlanul is hasonlítgatja a kettőt. Ez kikerülhetetlen és a rendezőnek kötelessége szem előtt tartani. Szabó István ezt meg is teszi, de némi hiányérzet mégis maradt bennem a film után. Fontos jelenetek maradtak ki. Ilyen például a könyv utolsó oldalain Emerenc bútorainak porrá válása, megsemmisülése. Hatásos végszó lehetett volna, jobb mint amit Szabó István választott – a temetős jelenet ugyanis hatásvadászra sikeredett. Talán jobban örültünk volna néhány bölcseletnek Szabó Magda tollából.
Lett volna még mit mondani arról az Ajtóról. Még ezekkel a hibákkal együtt is úgy gondolom valamennyi érzés, kép és szó a helyén van. Hogy az a bizonyos Ajtó kinyílt-e, nem tudom, hiszen, mint ahogy Emerenc és Szabó Magda között, ott volt a néző és a film között is. Az nyitotta ki, aki igazán akarta, mert mint ahogy a legtöbb művészfilmnek, Az ajtónak sem az a célja, hogy nézzünk, hanem, hogy lássunk.
