Ahogyan arról már többször írtunk, néhány magyar szerencsét próbált egy mongol külszíni vasércbányában. Volt köztük olyan, aki csúnyán ráfaragott, és sajnos olyan is, Pécsi János, aki soha többet nem tért haza. Legutóbb Pécsi János özvegye beszélt arról, hogyan kapta meg szerelme hamvait négy hónap után, tízezer forintért, egy futárszolgálattól.
A főkolompos
A Mongóliában pórul járt magyarok nevében többször nyilatkozó Kiss János azóta is küzd az igazáért és persze azért, hogy végre megkapja az elvégzett munkája után járó bérét. Amikor Kiss úr tavaly augusztus elején felszállt a Moszkva felé tartó repülőre, boldog volt. Ha az ember nem költ szinte semmire, mert szállása, ennivalója van, akkor a tervezett egyéves munka alatt egy kisebb tőkét összedolgozhat. Tudta persze, hogy a munka nagyon nehéz lesz. Így érkezett a mongol fővárosba. Ahogy odaért, rögtön kapott egy szerződést, majd még aznap éjjel újabb repülőre szállt, és irány a Góbi sivatag szélén lévő bánya. Kiss úr azt meséli, hogy elsőre nagyon kalandosnak tűnt a dolog. Ha nem is a világvége volt ez, de innen igencsak jól látszott. 2400 méter tengerszint feletti magasság, nappal 40 fok, éjjel pedig alig 5 Celsius.
Az első idők
Jól számolt. A munka valóban borzalmasan megerőltetőnek bizonyult. Napi 10-12 óra. A munkavédelem sem volt a cég erőssége. Szinte semmilyen védőfelszerelést nem kaptak. Ennek ellenére csinálta. Azt mondja, a legszörnyűbb az ennivaló volt. Birka, jak, meg ki tudja, mi még. De ez sem számított igazán. A férfi szeme előtt az a majd negyedmillió forint lebegett, amit ígértek. És persze az, hogyha sikerül gyorsan beüzemelni a gépeket, akkor onnantól könnyebb lesz a munka, és az ígéretek szerint a pénz is nő. Nem így lett. Elmondása szerint egy vasat sem kapott.
Akinek nincs baja
Volt azonban, aki azt mesélte nekünk, hogy jól érezte magát. Bogdány János a tél kezdetéig ugyanott dolgozott. Tisztességesen fizetnek, felnéznek rám, és komoly feladatokat kapok – mondta. „Ugyanolyan módon jutottam ki erre a munkára, mint a többiek. A munkahelyem nem a bánya, hanem az útépítés volt. 50 kilométerre laktam a főtábortól, kint a sivatagban, jurtában, úgy éltem, mint a helyiek.” János itthon a bányaiparban, később az építőiparban dolgozott.
Mostanában nem épül szinte semmi Magyarországon. Ezért választotta a távoli munkát. Az elején persze nehéz volt szót érteni a helyiekkel. De az alkalmazkodás meghozta az eredményt. „Átlagosan 100 fő munkájáért, életéért voltam, vagyok felelős. A köszönésen kívül nem tudtam egy szót sem mongolul, viszont az első perctől kezdve voltak tolmácsok. A kiutazásom előtt órákat töltöttem a neten, hogy minél több infóhoz jussak erről az országról, szokásairól, az elfogadott viselkedésről, a tabukról, illetve az írott, íratlan szabályokról, amivel szembesülni fogok, mint egy mongol cég alkalmazottja. Ezt megteheti mindenki, sőt meg is kell tennie, ha Európán kívül szeretne munkát vállalni, ilyen-olyan okok miatt. Ilyen felkészülés után sem egyszerű egy átlag európainak megérteni, elfogadni azt, amivel találkozik.”
Utána kellett volna nézni
A paksi Alpek László kilenc hónapot húzott le Mongóliában. Most azt mondta nekünk, hogy felháborítja, amiket egykori munkahelyéről mondanak néhányan. „Kiss úrral és néhány honfitársammal ellentétben én tudtam hova megyek, mire vállalkozom. Nagyon sok lehetőség van már a birtokunkban, hogy információt szerezzünk egy adott országgal kapcsolatban. Sajnos, mint kiderült ezt kevesen tették meg. Pedig sok későbbi kellemetlen csalódástól kímélték volna meg magukat és a másik oldalt is. Kiss úr panaszkodik, hogy milyen borzasztóan nehéz a munka. Kérdezem: máshol talán könnyebb, kényelmesebb? A bányászat, ércdúsítás mindenhol a világon nagyon nehéz és veszélyes munka. Állítólag az úriember szakembernek vallja magát, de akkor min csodálkozik?!”
Rontják a hírünket
„Nem tartom elfogadhatónak az olyan hozzáállást, hogyha nem felel meg valahol az ember munkája, és ezért elküldik, akkor sírva rohanjon minden elképzelhető fórumhoz, médiában interneten lejárató rágalomhadjáratot indítson. Nézzen szembe a ténnyel, adott területen mégsem ő a legjobb, tanuljon belőle, későbbi fejlődéséhez használja a megszerzett tapasztalatait. Végképp ne bántsa azokat az embereket, akik ezt a lehetőséget adták neki. Magyarokat kerestek, mert jó szakembernek és jó munkaerőnek tartanak bennünket. Sajnos az ilyen emberek rontják a magyarok jó hírét a világban mindenütt.”
Akkor is harcol
Kiss János azt mondja, hogy ha kifizették volna őket, akkor nem panaszkodna. A két kolléga inkább útépítésen dolgozott. Ott sokkal jobbak voltak a körülmények. „Nekem amputálni kellett egy ujjamat, mert nem kaptam szakszerű ellátást odakint. Tessék megkérdezni Pécsi János özvegyét, hogy milyen érzés volt neki, amikor a mongolok egy szatyorban küldték haza a párja hamvait!„
A férfi hozzáteszi, hogy szívesen leül beszélgetni azokkal, akik jól, érzik magukat kint. Megérti, hogy van, akinek bejött ez a munka, de ő pénzt az óta sem kapott a mongol vállalattól. Ezért kutat, nyomoz és megpróbál a pénzéhez jutni. Bármi áron.
