Kamarás: az egyházak is félnek az iskolai hittantól

Mennyire mondható vallásos országnak Magyarország?

Amerika felnőtt lakosságának 80, Európának – nagy szóródással – átlagosan 60 százaléka mondja magát vallásosnak. Van olyan ország, elsősorban Lengyelország, de Horvátország és Románia is, ahol a lakosságnak nagy (80-90) százaléka valamilyen módon vallásos. Az északi országok, valamint Németország keleti része és Csehország mondható a leginkább elvilágiasodottnak. Magyarország a mutatók alapján kicsit Európa átlaga alatt van. Elég gyorsan változhat azonban a kép, akár egy évtizeden belül „ide-oda lenghet az inga”, van ugyanis visszavallásosodási tendencia is.

Van olyan adat, hogy a magyarok hány százaléka gyakorolja rendszeresen a vallását?

Nálunk a felnőtt lakosság 60-65 százaléka mondja magát valamilyen módon vallásosnak, de csak egynegyedük (16-18 százalék) egyháziasan, gyakorlóan vallásos. A többiek „a maguk módján”: van, aki lazán kapcsolatot tart az egyházával, megkeresztelteti a gyerekét, pap előtt köt házasságot, eltemetteti a halottait, nagyobb ünnepen talán templomba is megy, de van, aki távol tartja magát egyházaktól, és barkácsol magának egy vallást. A nem vallásosok is különbözőek: vannak az ateisták, de van, aki azt mondja, nem vagyok vallásos, de hiszek Istenben, vagy hiszek valamilyen természetfelettiben. 25-30 évvel ezelőtt Magyarországon leginkább a falusiakra, idősekre, nőkre, képzetlenekre volt jellemző a vallásosság, ez mára egyre inkább átrétegződik. Napjainkban egyre inkább az urbánus, fiatal és képzett emberek vallják magukat vallásosnak.

Fotók: Neményi Márton

Ez az új tendencia a nagy, hagyományos egyházak híveire jellemző vagy inkább a mostanában szaporodó ezoterikus közösségekre, szektajellegű gyülekezetre?

Hibás az az általános vélekedés, hogy elárasztják az országot a szekták, a new age-jelenségek, a kvázi vallások. Ezek híveinek a száma nem lehet több 1-2 százaléknál. A hatásuk persze lehet nagyobb. Van jó néhány olyan gyakorló keresztény is, aki eljár, mondjuk, az ezoterikus tanok egyházának előadására is vagy az ősmagyarkodó, sámánkodó csoportokba. Ilyen újpogány vallási közösségből egyébként mintegy fél tucat működik, összesen talán tízezres táborral. A szimpatizánsok köre viszont még nagyobb. Ráadásul ez az újpogánymozgalom erősen összefonódik jobboldali politikai erőkkel is.

Nemrég a katolikus egyház kiadott egy közleményt, amiben elhatárolódott az újpogány nézetektől.

Igen, korrekt szöveg volt, mindössze egy hiányossággal: nem szólt arról, hogy miért rokonszenveznek ezekkel a nézetekkel vajon a keresztény hívők, milyen igényt elégítenek ki az újpogány körök, amit a keresztény vallási élet nem képes teljességgel. Több ilyen ősmagyarkodó vallás hirdeti, hogy Jézus magyar volt meg hogy a sumérokkal vagyunk rokonságban, vagy hogy az apostolok elkeveredtek és találkoztak a magyarok őseivel stb. Ezeknek természetesen semmilyen vallástörténeti alapjuk nincs. Nagyobb baj, hogy a tanítások erősen zsidóellenesek, mellesleg egyben keresztényellenesek is. Azt mondják például, hogy a keresztények elégették a 2. században Krisztus nem zsidó apostolainak az írásait. Egy normális egyház joggal tiltakozik ilyen elképzelések ellen.

Mennyire része a vallásosság a politikai és nemzeti identitásnak? Mennyire keveredik Magyarországon a vallás és a politika?

Nyilván a mindenkori politika megpróbálja magát legitimálni, támogattatni a vallásokkal, egyházakkal. Ebben nincs semmi szörnyűség. Európára erősen hatott a zsidó-keresztény kultúra. Még a marxizmus sem más, mint a zsidó-keresztény gondolat egyfajta szekularizált változata. A kereszténység nemcsak a kereszténydemokrata gondolkodást hatja át, de a liberális és a szociáldemokrata elképzeléseket is. A vallások még ma is sokat segíthetnek a társadalom összetartásában. Ezt a hatást el lehet persze téríteni különböző irányokba: lehet különböző módon korlátozni, piszkálni az egyházakat, vagy lehet olyanfajta támogatást adni nekik, amiért viszonttámogatást várnak el, és végül lehet keresztény kurzusban gondolkodni. Mindezekre voltak az elmúlt 20 évben jelek.

“Leginkább a kedvezmények miatt érdemes egyházi státuszt kapni”

Nemrég módosította a parlament az egyházügyi törvényt. Ennek szükségessége – a kormány szerint – az volt, hogy véget kell vetni a bizniszegyházak túlburjánzásának. Mennyire volt ez jellemző Magyarországra?

Alig. A szegedi vallástudományi tanszék már 10 éve foglalkozik azzal, hogy számba vegye a Magyarországon bejegyzett egyházi szervezeteket, csoportokat.  Nem több mint néhány tucatnyi bizniszegyház működhetett, amelyeknek egy része önmagától is megszűnt. Tény, hogy a túl liberális (a világon az egyik legliberálisabb) szabályozás lehetőséget teremtett ezek létrehozására. De ezt lehetett volna hatóságilag is ellenőrizni. Az új egyházügyi törvénnyel az a fő probléma, hogy nem egyértelmű az az elv, mi alapján válhat egy vallási közösség ezentúl egyházzá. Először még azt tervezték, hogy ehhez minimum 20 éves múlt és megfelelő méretű tagság kell. Végül a törvényhozók ezt elvetették, kapkodtak, az utolsó pillanatban módosítottak a jogszabályon. Olyan szerencsétlen elszólások hangzottak el, hogy kegyből válhat egy csoport egyházzá. Összemaszatolódott az eredetileg pedig nagyon is védhető elv. Az viszont végképp nem védhető, hogy a mindenkori politika, a parlament döntsön arról, hogy egy közösség egyház vagy nem. Ilyen nincs sehol Európában. És azt se felejtsük el, hogy a korábbi egyházügyi törvénnyel kapcsolatban nem is volt igazán komoly kifogása a történelmi egyházaknak sem. A törvény első változata után a katolikus egyház kiadott egy nyilatkozatot, amelyben azt írta, hogy nincs különösebb ok a törvény megváltoztatásra, és sérelmezte, hogy nem egyeztettek velük. Óvatosan néhány protestáns egyház is jelezte az egyeztetés hiányát, legerőteljesebben az evangélikusok.  Most kínos helyzetbe kerültek azok az egyházak is, akik bekerültek és azok is akik, bár több paraméterben jobbak voltak egyes bekerült egyházaknál, de mégsem kerültek be.

Mitől jó üzlet az egyházalapítás? Mitől bizniszegyház egy szervezet?

Leginkább a kedvezmények miatt érdemes egyházi státuszt kapni. Például, ha egy szervezet fenntart egy szociális otthont, az karitatív tevékenység. Ha ezt egy magát egyháznak kikiáltó szervezet tartja fenn, reggel, délben, este megimádkoztatja a lakókat, és kitesznek egy keresztet, akkor komoly adókedvezményeket kap a fenntartó. És persze az egyházak jogosultak arra, hogy aki akarja, a személyi jövedelemadójának 1 százalékát felajánlja számukra. Az új törvénnyel az állam egyébként biztos megspórolt némi pénzt, de nem hinném, hogy nagy összegről volna szó. A jelenlegi törvénnyel az erkölcsi veszteség jóval nagyobb.

“Számos helyen politikai nyomásra választották a hittant a családok”

A köznevelési törvénybe és Nemzeti alaptantervbe kötelezően választható tananyagként bekerült az erkölcstan vagy a hittan. Ez azonban nem teljesen új, hiszen már 1995-ben is volt egy a mostani erkölcstanhoz hasonló tárgy, az emberismeret, valamint minden iskola megszervezhette délutánonként a hittant is. Mi ebben az új? Kell-e ettől félni?

Európa országainak majdnem kétharmadában kötelezően választható óra az iskolákban az erkölcstan és hittan, vagy pedig az vallásismeret és a hittan, így ez csak Magyarországon újdonság. A kilencvenes évek közepén – megjegyzem a szocialista-liberális kormány idején – dolgoztuk ki az ember- és erkölcsismeret tárgyat. Ez hungarikumnak tekinthető, mert kombináltuk az embertudományokat az etikával, s ez azóta sincsen sehol máshol pontosan  így. És ez nagyon jól működött, remek tantervek, tanmenetek, tankönyvek és más taneszközök készültek. Soha nem emelt kifogást ez ellen egyetlen egyház sem. Nemrég megkérdeztem száznál több prominens keresztényt – felerészben klerikusokat, köztük nyolc püspököt –, hogy szerencsésnek tartják-e az erkölcstan/hittan választási kényszert. 70 százalékban azt mondták, hogy nem. A válaszolók 65 százaléka azt mondta, hogy a hittannak a legmegfelelőbb helye a gyülekezetben lenne, és csak 50 százalék, hogy az iskolában vagy ott is. Itt nem arról van szó, hogy a szülőnek ne lenne joga iskolai hittant kérni. Nyugaton is úgy van, hogy ha akár egy-két gyerek kéri, meg kell szervezni. De nem órarendi keretben! Nem volt egyeztetés erről tehát még a prominens egyházakkal sem.

A hittan- vagy erkölcstanválasztást két oldalról is bírálják. Egyrészt, hogy maga a választás a család egy nyílt – őszinte vagy esetleg valamilyen megfelelésnek szóló – színvallása a vallásosságáról. Másrészt, hogy akik a hittant választják, kimaradnak valamiből, konkrétan az emberismereti tartalmakból. Ön szerint ezek valós veszélyek?

Az első kérdéssel a nyugati demokráciákban semmi gond nincs. Tolerálják egymást az emberek, mindenféle következmény nélkül lehet tudni, ki választotta a hittant, ki nem, de ez ott nem téma. Ezt nálunk sem tartom különösebb problémának. Persze, ha a demokrácia korlátozódik, még jobban elmegy autoriter irányba, akkor lehetnek visszaélések ebben a tekintetben. Az ottani kutatók szerint Szlovákiában – főleg a kistelepüléseken – például számos helyen politikai nyomásra választották a hittant a családok. Magyarországon az egyházak egyrészt örülnek az iskolai hittan lehetőségének, mert missziós lehetőséget látnak benne, de ugyanakkor szoronganak is, hogy mi lesz a gyülekezeti hittannal, ha beviszik azt az iskolába. Az iskolai hittan ugyanis nem biztos, hogy bevezeti az embereket a vallási közösségbe. És valóban, azt is sokan megfogalmazzák – egyházak és mások is -, hogy jó lenne, ha az emberismeret témáit is „megkapnák” a hittanos gyerekek is.

“Tény, hogy vannak még bizonytalanságok, nyitott kérdések”

Hogy képzeljünk el egy erkölcstanórát?

Az erkölcstan elnevezés nagyon szerencsétlen, inkább ember- és erkölcstannak kellene hívni, mert így sokan félreértik, és egyházi előrenyomulást, furfangot képzelnek mögé. Ez a tárgy 1995-ben került a NAT-ba, és az első három-négy évben sikertörténet volt. Aztán az első Orbán-kormány alatt a tantárgy óraszáma harmadára csökkent, hetedikben összevonható volt más tárgyakkal, ennek következtében el is sorvadt. Sőt, sok iskolában – persze törvénytelen módon – nem is tanították, csak beírták a bizonyítványba. Ezt a helyzetet a következő két kormány sem állította helyre. Most az óraszám az általános iskolában végre jelentősen megemelkedik, a tartalma, bár nem mindig a legszerencsésebb megfogalmazásban, de hasonlít a másfél évtizede kidolgozott emberismeretéhez. (Megjegyzem, minket, az eredeti tárgy kidolgozóit nem vontak be annak „felélesztésébe”.)  Hogy a kérdésére válaszoljak: a tárgy arról szól, hogy kicsoda, micsoda az ember, mint biológiai, pszichikus, társadalmi és erkölcsi lény.

Én magam nemcsak az egyetemen, hanem általános- és középiskolában is tanítottam a tárgyat. Volt például, hogy hetedikesek, nyolcadikosok körében feltettem a kérdést: mi lenne, ha az ablak felőli padsorból a Jakabost egy csipesszel ki lehetne csippenteni a világmindenségből? Először elég nagy csönd lett. Jakabost nem nagyon szerették a társak, mert miatta sokszor megbüntették az osztályt. Nagy vagány volt ez a Jakabos, voltak hívei is, de inkább kínos volt sokaknak. Örülnének, ha eltűnne? Valaki azt mondta, Jakabos mégiscsak hiányozna valamiért. Elkezdődött a beszélgetés, kiderült, hogy igen, lehet, hogy kínos, de mégiscsak hiányozna, mert Jakabos csak egy van. Nincs még egy ilyen gyerek. Szegényebb lenne az univerzum nélküle. Valaki kimondta, hogy Jakabos egy érték. A beszélgetésbe nekem nem nagyon kellett beleszólnom, de az osztály eljutott az emberi egyediség és az emberi méltóság megfogalmazásáig. Onnan indultunk ki, hogy az ember egyedi, eljutottunk az erkölcsi törvényekig. Körülbelül ez volna a lényege a tárgynak. Az emberről beszélünk, hogy miben különbözik az állattól, beszélünk a személyiségről, az ember érzelmeiről, gondolatairól, szerepeiről, a társadalmi lényről, a boldogságról, boldogulásról, szabadságról satöbbi. S minden témába valahogy be van építve egy konszenzusetika alapján megfogalmazott erkölcsi reflexió.

A tárgy tehát leginkább a beszélgetésekre épít.

Igen, ez a fő módszer, s benne vita, ezenkívül szerepjáték, kutatás. Ezért, még ha közepesen is csinálják a tanárok, nagyon szeretik a gyerekek. Ugyanis róluk van szó!

Erkölcstantanárokat nem ont a felsőoktatás. Kik taníthatják majd ezt a tárgyat?

Amikor kidolgoztuk a tantárgyat, ennek része volt a tanárképzés is. Veszprémben, a Pannon Egyetemen, az általam alapított Antropológiai és Etika Tanszéken indult elsőként ilyen szakos tanárképzés, de aztán mások is átvették „licencünket”. Ez a képzési forma igazán jól működik.

De jövőre már tanítani kell minden iskolában. Ennyi tanárt még nem képeztek ki…

Egyrészt felmenő rendszerben fogják bevezetni, tehát jövőre az általános iskolában csak az első, ötödik évfolyamon, a középiskolában pedig – egyelőre – továbbra is csak egy évfolyamon fogják tanítani. Ha a kormány megemelné az egyetemi keretszámokat ezeken a szakokon, több érdeklődő tanárt vehetnének fel. A másoddiplomás tanárok másfél-két év alatt kaphatnak egyetemi diplomát. Van olyan rendelet, ami szerint már egy 60 órás továbbképzés után taníthatja a tárgyat a tanár, de ilyen tanfolyamokat beindítani nagy számban nincs értelme. Tény, hogy vannak még bizonytalanságok, nyitott kérdések.

Ennél a tárgynál különösen fontos lehet, hogy a gyerekek reagáljanak az aktuális, velük megtörtént dolgokra. Van lehetőség erre?

Kell, hogy legyen. Ha a diákoknak van mondanivalójuk, kérdésük, akkor félre kell tenni a soron következő tananyagot, és arról kell beszélgetni, ami érdekli, foglalkoztatja őket, ami a szívüket nyomja, ami igazságérzetüket bántja. Örömmel tapasztalom, hogy nemigen szokott felvetődni a diákok köréből olyan tematika, ami nincs benne a tankönyveinkben. Mindennek ellenére a tankönyv csak eszköz, a cél a tanuló. És erre a tantárgyra különösképpen igaz, hogy az „rólad szól, érted, veled” jegyében történik.