A Szent-Györgyi Konferencia egyik legkötetlenebb beszélgetését rendezték meg tegnap a TIK-ben, több száz fiatal részvételével. Hat Nobel-díjas jött el a rendezvényre, így három embert hiába mutatattak be angolul, egy előzetes verseny során kiválasztott középiskolások nem találkozhattak a tudósokkal.
Viszont a többi dél-alföldi és zentai iskolából jövő igen, ezért is érződött egy-egy fiatalon, a pulpituson állva az izgalom. Ám ez a Nobel-díjasokra is ráragadt, érdeklődve hallgatták végig, hogy mit szemezgettek ki a diákok saját életpályájukból. A testszerveződést szabályozó gének jellegzetességeinek megismeréséért díjazott Erik Wieschaus például annyira megilletődött, hogy mikor a rendezvény moderátora, Krizsó Szilvia felajánlotta neki, hogy maradjon a katedránál a beszélgetés után, ezt visszautasította arra hivatkozva, hogy nagyon zavaró, ha több százan csak őt nézik, és inkább visszaül ő is a közönség sorai közé.
Valóban rengeteg fekete-fehérbe öltözött diák és tanár jött a környező iskolákból, hogy akármilyen kérdést feltehessenek a tudósoknak. Így merült fel például, hogy mi a hobbijuk?
Ada E. Yonath, az első izraeli Nobel-díjas nő a kutatást nevezte meg, mivel úgy gondolja, hogy csak ezzel a felfogással lehetne tudományos munkát végezni. Azonban ha nem dolgozik, akkor szívesen olvas, úszik, és habár most ideje nem engedi, de gyerekként imádott kötni. Robert Hubert, aki a fotoszintézis reakcióközpont háromdimenziós szerkezetének megállapításáért nyerte el a tudományos díjak királyát, a munkahelyére minden nap kerékpárral jár. Ez oda-vissza 30 kilométer távolságot jelent, mással nem is hajlandó közlekedni. Ennek az állításnak a komolyságát jelzi, hogy a konferencia után is biciklire pattant és szájában égő cigarettával tekert el a helyszínről – a mellette elhaladók nem kis csodálkozására.
Szinte minden kutatónak feltették azt a kérdést, hogy vajon mi kell ahhoz, hogy valaki megnyerje a Nobel-díjat vagy felfedezzen valamit?
Három fontos szó hangzott el mindenkitől: a szenvedély, a kíváncsiság és a szerencse. Az izraeli Aaron Ciechanover, aki a sejt fehérjefeldolgozó rendszerének felfedezéséért kapta a svéd díjat, mellyel többek között az Alzheimer-kór kialakulásának folyamatát lehetett megismerni, állította, hogy csupán az számít, hogy az ember szeresse a munkáját.
A 2 órás közönséginterjú legmókásabb pillanatai közé tartozott, amikor a nagyon félénk Erik Wieschaus kérdezésénél egyszerre csak a diákok után feltette a kezét Tim Hunt, aki a sejtosztódás mechanizmusának és szabályozásának megértéséért kapta a Nobel-díjat, mellyel segített megismerni a rákos sejtekben lezajló folyamatokat. Wieschaus majdnem lefutott a színpadról, úgy elkezdett izgulni, végül azt a kérdést kapta, hogy meglepődött-e azon, hogy a génkutatásban elért eredményei fontos hatással lettek a rákról való ismeretünkben.
Olyan szempontból igen, válaszolta, hogy az embriókkal kapcsolatban akartak ismereteket szerezni, de végül egy sokkal fontosabb titokra bukkantak. Abból a szempontból viszont nem meglepő, hogy ami a kis embrió génjeiben van, az később a felnőtt embernél problémát okozhat. Válasza végén viccesen megkérdezte Hunttól, hogy vajon jó választ adott-e. A professzor természetesen bólogatott, majd ezután nem sokkal ő lépett a pulpitusra, s igazi mókamesternek bizonyult.
Amikor a Nobel-díjast a Nobel-díjas kérdezi
Tim Hunt és Erik Wiechaus
Ingje fölső zsebében elkezdett rezegni a telefonja, s meglovagolva a helyzetet, felvette mobilját. Így a vonal másik oldalán lévő barátja tisztán hallhatta a több száz fős tömeg nevetőgörcsét, majd a hosszan tartó vastapsot, ami az éppen Szegeden előadást tartó ismerősének járt. Másfél perc beszélgetés után a Nobel-díjas letette a telefont és a moderátor, Krizsó Szilvia viccesen megkérdezte, hogy „egyetért-e azzal, hogy egy ilyen kaliberű tudósnak egy kicsit őrültnek kell lennie”?
Tim Hunt válaszul csak ennyit mondott tudós társaira mutatva: “Nézzenek ezekre az első sorban ülő remek emberekre. Én lehet, hogy kicsit őrült vagyok, de ők nem” – és megint vastaps és nevetés fogadta a hozzászólását.
