Adva vagyon egy elegáns laboratórium a Szegedi Nemzeti Kisszínházában. Fehéren tagolt hidegen fénylő oldalak, téglatesteteket formázó, világos pamlagokkal a színpadon. A falak egységei távolba futó térperspektívát rajzolnak (díszlet Fodor Viola), közöttük mind nagyobbnak látszanak a háttér felé igyekvő emberi alakok. Akik (tán) éppen ezért, színtiszta feketébe öltözötten járnak-kelnek e mesterséges környezetben, – mintegy a kísérlet tisztaságát példázva. Bizonyára azon okból, hogy a vizsgálat tárgyáról minden zavaró körülmény eltávolíttassék, és a beavatott néző csak a kívánt lényegre koncentrálhasson.
E mikroszkópi pontosságú színpadi tárgylemezre egymáshoz rendelt női és férfiú szereplők viszonylata helyeződik, – Ibsen mester, az egykori patikárius, drámaszövegi instrukciói alapján. Aki maga is megjelenik a hátteret metsző, buborékolásra és áttetsző sejtelmekre alkalmat kínáló, üvegszerű felületre vetített, tisztességes polgáraként saját oldalszakállának.
A mester így, folyamatos jelenlétével kontrollálja a történet sikerét, nevezetesen, kibontakoznak-e az előadásban valóságos emberi drámák? Merthogy végzetes múltak, szeretetek, önzések, végzetek és hivalkodások turbulenciája volt másfél századdal korábbi vizsgálatának tárgya. Ez az izgalom adja meg a szegedi Hedda Gabler előadásának dús ízeit, zamatát is. Az más kérdés, hogy az akkori színpad a realizmus aprólékos, a kényelmes szalon-fotelektől, függönybojtoktól a cselédcsengettyűig részletező berendezés hitelével segítette a színészeket szerepük hiteles alakításában.
Itt pedig csupán arcuk, testük és dikciójuk sikere vagy kudarca maradt.
A Hedda Gabler másfél száz évvel ezelőtti bemutatója amúgy nem csupán színházi kísérletnek számított a mai értelemben. Egyúttal olyan lélektani vizsgálatnak is, amely az európai pszichoanalizmus akkortájt még csak csírázó, freudi világához illeszkedett.
S mondható, megelőzi azt.
Mi e vázolt szegedi Ibsen-kísérlet lényege? A drámai cselekményt alakító emberi viszonylatok olyan színházi megközelítése, amely nemcsak érthető a nézők számára, de átélhető is. Abban az értelemben, hogy minden színpadi történés erőteljes kisugárzással és lélektani hitellel bír. A színészi párbeszédek mondatait valóban átélik a szereplők, hatásuk meg is érinti azokat, s a dráma feszültsége nemcsak tudatukon, hanem, úgymond lelkükön is átviharzik.
Azaz, mint ezt számos európai színházi irányzat is vallja, a színész ne külső eszközökkel formálja szerepét, hanem belső hitellel átélve jelenítse meg a figurát.
A közönség ez esetben hiteles érzelmeket kap. A nézők ezért képesek követni a szereplők lelkében lejátszódó érzelmeket, félelmet, ellenszenvet, gyűlöletet, szenvedélyt. Azonosulni tudnak hőseikkel, s részvétet érezve irántuk, megérintetnek sorsuk által.
Ahogyan ez a szegedi kisszínházban is történik.
A szegedi Ibsen-produkció a függöny felgördülését követően pontosan behatárolja a játéktér követelményeit. A lélektani hitelességet és némely ibseni végzet–szimbólum sejtetését. Ez utóbbit például Hedda Gabler előrehajtott fejű, hosszan kitartott fekete sziluettje jelezi a nyitó képi háttérben.
Arcának és gesztusainak erőteljesen kifejező játékával Juliane nagynéni entréja nyitja az előadást, majd megismerkedünk frissen nősült, zsigerileg filosz unokaöccsével is. A néző kettőjük csevegéséből értesül a történet kusza előzményeiről, s egyúttal a rendező (Keresztes Attila) vezérlő koncepciója is kiviláglik. Úgymint a pszichológiai pontosság és a fegyelmezett színészi játék igénye.
Innentől kezdve felgyorsul a drámai történet. A szereplők múltja meg-megújuló intenzitással akaszkodik bele jelenükbe. A fiatalasszonyról éppen úgy kiderül végzetes vonzódása a váratlanul felbukkanó önpusztító zsenihez, mint ahogy a férjről, az egykori iskolatársról is kiderül valami hasonló. Ellenállniuk e vonzásnak mindkettőjüknek konfliktusokkal terhes.
Mindennapi emberek és nem mindennapi figurák, ifjúkori szerelmek és beváltatlan ígéretek, bűnös és végzetes, megrögzött és tiszta szenvedélyek görgetik előre a cselekményt a hideg színpadon. A szereplők nincsenek sokan. Egy átlagos életigényű művészettörténész (Jörgen Tesman – Pataki Ferenc) és egy átlag feletti tehetségű művészettörténész (Ejlert Lövborg – Kedvek Richard). Egy mindennapian neurotikus (Elvstedné – Erdélyi Timea) és egy nem mindennapian öntörvényű asszony, (Hedda Gabler – Danis Lídia). Egy sokunk által ismerős jellemű bíró (Brack bíró – Jakab Tamás), egy érzelgős nagynéni (Juliane Tesman – Fekete Gizi) és egy aggodalmas házvezetőnő (Berte – Markovits Bori).
Jó szereposztásban, jó alakítást nyújtva mindnyájan
A cselekmény súlyos érzelmekkel és feszültségekkel telítődik, a kezdeti emberi kuszaság tisztulás helyett tovább bonyolódik. Az egyszeri érzelmi viszonylatok kinyílnak, majd drámai módon összezárnak. Nem sok színpadi elem zavarja a nézőket, hogy hatásos, kiegyensúlyozott előadás élményével távozzanak. Időnként néhány rendezői ötlet ugyan ellentmondásosnak hat, érhetetlen például a kitűnő jellemrajzot hozó bíró figurájának tüllszoknyás, fehér alsógatyás epizódban való biciklis csetlés-botlása, s mintha stílusidegen pátosz uralná a véres fejű Ejlert öngyilkosság felé sodródó jelenetét is. De ezek elnézhetők.
Összességében jó szívvel dicsérhető produkció a kisszínházi Hedda Gabler. A tartalmas, szép és stílusos szegedi előadás jól beleillik a vidéki nagyszínházaktól elvárható, sokszínűséget, igényességet és közönségszimpátiát egyszerre megvalósító, ám valóra egyáltalán nem könnyen váltható műsorpolitikától.
A Szegedi Nemzeti Színház társulatának ez ebben az évadban, mindeddig sikerülni látszik.
