Van egy napjuk, van bizony, méghozzá teljességgel nemzetközi, mondhatom határokon átnyúló, virággal és csokival köszöntő, puszikkal csattanó, és éppen mára esik, március 8-ára, de – asszonyi mosolyról álmodozva, csivitelő kamaszlányok szél sodorta hangját felidézve, és egy percig sem megfeledkezve édesanyámról, aki, ha simogatóan rátette kezét kócos hajamra, úgy éreztem, talpamig rohan át rajtam a szeretet – én mégis egy másik napról szeretnék beszélni, amit inkább írnék nagybetűvel, mert nekünk, földlakóknak csak egy Nap szórja a sugarait, és ez a Nap nem csupán március 8-án ünnepli a nőket, hanem fagyos télben, virágbontó tavaszban, kánikulai nyárban, és lombhullató őszben is átkarolja, bölcsőtől – mint mondani szokták – sírig követi, óvja őket, mert a Nap, az bizony sokkal jobban tudja nálunk, férfiaknál, hogy a nő a teremtés legnagyobb kincse, nélkülük miért is csobogna a patak, aminek partján már évezredekkel ezelőtt is mosták a férfiak munkától koszos, máskor harctól véres szennyesét, és mosták a sebkötöző vásznat, áztatták a férfi sebére szánt borogatást, hogy aztán víztől tűzhöz rohanva készítsék az ételt, mert nő nélkül, ha jutna is szánkba falat, valljuk be, ízét veszítené, és tápláltak, mint csecsemőt, mint botladozó kisiskolást, mint szerelemről, vagyis nőről álmodozó kamaszt, de táplálnak étellel, vigasszal, jó szóval ma is, ha úgy érezzük, nincs nálunk elesettebb, betegebb, megfáradtabb lény a világon, mert ők soha nem elesettek, betegek és megfáradtak, ugyanis nekik arra nem hagyott se időt, se kedvet a Teremtő, és mert az energiájukat, ami elfogyhatatlan, de mit sem törődnek ők ezzel a kinccsel, csak teszik a dolgukat, uzsonnát készítenek fiuknak, férjüknek, miközben fürdőszobában táncol a mosógép, szoba sarkában izzik a vasaló, és a munkába rohanó férj még hátrakiált – vendégek jönnek, nem ártana már kitakarítani -, és unokájukkal osztják meg utolsó fillérjüket, de csak ritkán panaszkodnak semmire nem elég nyugdíj miatt, de annál gyakrabban reménykednek, hogy az unokának már sokkal jobb lesz, mert ez az élet rendje, mint ahogy az is: a férfi öröme csak akkor teljes, ha azt a nő örömből fakadó könnye is megpecsételi, a lemosott autó is csak akkor csillog igazán, ha az asszony, a lány, a sógornő megdicsérte, a leírt szavak kusza halmaza is csak akkor válik kerek mondattá, ha egy nő, a feleség, a leány, az anya vagy az anyós teszi végére a pontot, és mondja: na, fiam, ez szépen sikerült, így aztán nem is fecsegek tovább, csak még néhány szót szólok háláról, köszönetről, no meg ígéretről, az én asszonyomnak szánva is, miszerint dehogy kapom fel a vizet, ha ezredszer is beszólsz abba, hogyan vezetem a kocsit, ezredszer megjegyzed, már megint leetted az inged, ezredszer legyintesz morcosan: „Áááá, nem lehet semmit rád bízni…”, mert látom, a feddés mögött már ott bujkál a mosoly, és tudom, soha nem fogy el a türelem, ami a világ egyik legnagyobb ajándéka, és ki tudja miért, a Jóisten ebből a nőknek sokkal többet juttatott, de hát ez így is van rendjén, bólogat fejem fölött a Nap, miközben fülembe súgja: ennyi éppen elég lesz már az írott szóból, inkább szólj a férfiaknak: virágért induljanak, és a csokit se felejtsék el, mert nőknek napja ez, teljességgel nemzetközi, és ha hazaérnek, legalább ma este ne trappoljanak át koszos cipőjükkel a szőnyegen, ne szórják szét az egész lakásban a levedlett ruhát, hanem inkább csókkal kínálják lányukat, feleségüket, édesanyjukat, és eszükbe ne jusson káromkodni, ha a nagy örömködés közben odakozmál a tűzhelyen felejtett, de nekik, bizony, mindig nekik, férfiaknak szánt ünnepi vacsora.
