Jó kis interjút adott pár hónapja a Népszabadságnak. Aztán megjelenés előtt letiltotta a kéziratot, ám a szerkesztőség ennek ellenére közölte a cikket. Botrány lett belőle. Ön ilyen visszavonós?
Dehogy! Most először tettem hasonlót. Eddig minden országban, minden újságíró átküldte nekem az interjúimat, én rendre kijavítottam, és soha a legkisebb probléma sem adódott. Pedig már 1978-ban “kezdtem”: Olaszországban, utána Amerikában, Franciaországban, majd itthon is.
Én azonnal jeleztem, állati kedvesen. Fotók: Berecz Valter
Mi volt a baj a Népszabival?
Kapásból azzal jött nekem az újságírónő, hogy mik voltak a legutóbbi tanácsok, amiket a miniszterelnöknek adtam.
Lévén ön a miniszterelnök egyik főtanácsadója.
Igen, csakhogy én azonnal jeleztem, állati kedvesen, hogy nem erről kért interjút.
Az interjú arról szól, amiről kérdez az újságíró.
A csudát! A nekem fontos témákról nem kérdezett, csak egyre ehhez a tanácsadáshoz tért vissza. Pedig, ha hagyja elmondani, amit akarok, a végén arra is válaszoltam volna, ami őt érdekli. Elkövettem egy hibát: rögtön ki kellett volna dobnom azt a nőt. Nem tettem, hanem üvöltöttem egyet, ami nálam megszokott, felcsattanós alkat vagyok, és folytattuk az interjút.
Amit a kéziratot látva ön letiltott.
Igazából nem is volt letiltás. Tíz nappal a beszélgetés után, egy pénteki napon kaptam meg a szöveget, s annyit kértem, adjanak időt hétfőig rendbe tenni a mondatokat. A főszerkesztő azt mondta: jó. Ehhez képest hétfőn megjelent a fésületlen szöveg.
Milyen tanácsokkal látta el Orbán Viktort az elmúlt hetekben?
Van sztenderd válaszom: a miniszterelnök főtanácsadója attól a pillanattól, hogy tanácsot adott, nem tulajdonosa a tanácsnak, arról magát a miniszterelnököt kell kérdezni.
Akkor tán át is térhetünk az idén bő százharmincmilliárd forintból gazdálkodó közfoglalkoztatási programra.
Egyetértek. Látja, lehet velem beszélni.
Mi a cél? Úgy adni a segélynél valamivel több pénzt, hogy kicsit meg is mozgatják a szerencsétlen rászorultakat?
A cél a tartósan munkanélküliek visszavezetése a munka világába. Szociológiai kutatások bizonyítják: hat hónap kényszerű tétlenség után alkoholizmus, drogfüggés vagy kezelésre szoruló depresszió következik. Hát még öt-tíz év után! Akinek reggelente nincs miért felkelnie, szétesik és képtelen emberként tekinteni önmagára.
A Fidesz-kormány a hatalomra kerülésekor kapásból négyórásra csökkentette a közfoglalkoztatást. Ezt az intézkedést most eltörölte, jön vissza a nyolc óra, s lesz hatórás verzió is. Nehéz követni a koncepciót. Mi lesz a vége?
A nyolcórás.
A nyolcórás közfoglalkoztatottak még minimálbért sem kapnak, csupán azt a mostanában sokat emlegetett „meg lehet élni belőle” negyvenhétezer forintot.
Sajnos nincs elég pénz. Választani kellett: a több millió segélyen élőből néhány tízezer kerüljön csak be a programba egytől egyig minimálbéres nyolcórásként, vagy tágítsuk a kört, kapjon minél több rászoruló lehetőséget. Bölcs döntés született, muszáj volt minél többeket elindítani az úton.
Közfoglalkoztatás alatt Magyarországon az értendő, hogy mélyszegény romák árkot takarítanak rozsdás lapáttal.
A most induló közfoglalkoztatási programban nincs alibi munka. Nem csupán lekötni kell az idejüket, hanem a közösségnek hasznos feladatokat kell kapniuk, amivel egyben a saját önfenntartási, illetve munkához jutási lehetőségüket is javítják.
Mi van az árokpucoláson túl?
Mivel nem a múlt század harmincas éveiben élünk, amikor a hatalmas út- és vasútépítések rengeteg kétkezi munkást igényeltek, ráadásul a mi rászorulóink zöme az ország északi, keleti, déli leszakadt peremvidékein él, s ezen belül is a kistelepüléseken koncentrálódik, iszonyú nehéz lesz nyolcórás foglalkoztatást biztosítani számukra. Az én egyik legfontosabb javaslatom, hogy adjunk oktatást is a közmunka mellé: hétköznap munka, szombaton meg tanfolyam, hogy aztán a kurzus végére az így végzett szakmához szükséges tudással is rendelkezzenek. Ebbe beletartozik a mezőgazdasággal, állattenyésztéssel kapcsolatos alapismeretek elsajátítása, valamely szakma alapfokú ismerete, amivel betanított munkás szintre hozhatunk fel mindenkit, ezzel segítve az elhelyezkedését a munkaerőpiacon.
Nincs alibi munka.
Mire lesz elég, mondjuk, egy lakatos gyorstalpalói papír?
Nem biztos, hogy lakatosokra van szükség. Amikor a nyolcvanas években nyugaton világossá vált, hogy a tizenöt százalék körüli tartós munkanélküliség hagyományos eszközökkel nem csökkenthető, Párizs önkormányzata úgy enyhített a helyzeten, hogy munkanélküli asszonyokat házi segítőnek képzett ki és alkalmazott, akik időseknél takarítanak, főznek, bevásárolni, fodrászhoz, moziba viszik a patronáltjukat, társalognak velük. Mára a rendszert egész Franciaországban bevezették. Ez a világ leghasznosabb dolga: javítja az egyre növekvő idős népesség életminőségét, lehetővé teszi, hogy saját otthonukban maradjanak, s nagyszámú, akár képzetlen munkanélkülinek biztosít állandó tevékenységet. Miközben a szociális kiadásokat is csökkenti. De ugyanez a megoldás a közintézmények takarításánál is alkalmazható. A tavaszom a minta magyarországi előkészítésre megy el, aztán nyáron a leghátrányosabb régiók nagyvárosaiban – Miskolcon, Salgótarjánban, Ózdon – elindítjuk a programot. Úgy tervezem, a képzés végén EU-s papírt adunk majd ki.
Hányan kaphatnak ilyet?
Fogalmam sincs, egyelőre tervezik a kereteket. Az biztos, hogy kétszázhatezer közfoglalkoztatási szerződés már él.
Mihez kezdünk kétszázhatezer, főként a nyomorgó térségekben lakó, EU-kompatibilis takarítónővel?
Ez természetesen csak egy a számos lehetőség közül. De kérdezze csak meg a családja hölgytagjait, milyen iszonyú nehéz ma jó takarítónőt találni.
Mi megoldjuk magunk a portörlést.
A tanfolyam elvégzését igazoló papírral bármely uniós országban vállalható munka.
Életszerű, hogy tízezrével indulnak Bécs, Berlin, Párizs felé csereháti ötvenes asszonyok uniósan partvisolni?
Ötvenesek, negyvenesek meg harmincasok is elindulhatnak, de leginkább a huszonéveseknek ajánlom. Én már 1978-tól annyit rohangáltam a világban, hogy a párizsi lakásomba hetente egyszer takarítónő jött. Először spanyol csajok, aztán egy portugál, majd lengyelek, végül csehek. Ahogy bővült az európai gazdasági közösség, úgy változtak a nációk. Kukkot sem beszéltek franciául, de egy év alatt megtanulták a nyelvet, megismerték a várost, gyűjtöttek némi pénzt, aztán mentek haza. Miért ne takaríthatnának magyarok is külföldön? Ha európai bizonyítványt mutatnak fel, akkor Bécstől Münchenig megnyílnak előttük az ajtók. Ugyanis az a dokumentum nemcsak szakképesítést ad, hanem megbízhatóságot is jelez. És ez csak egyetlen ötletem! Kreatív kell legyen az ember, ha segíteni akar a rászorultakon. Vége annak a kornak, amikor minden problémára íróasztal mellett kitalálható a sablonválasz. Konkrét helyzetek konkrét megoldásokat követelnek.
Honnan jön a szikra?
Ahol törik a fejüket, ott ki is találnak valamit. Kétszer jártam Szamostatárfalván, ahol a polgármester asszony saját erőből elkezdte varrni tanítani a falu munkanélküli asszonyait. Kiderült, van egy üresen álló varroda, megpróbáljuk beindítani.
Kinek varrnának? És mit? Ma minden ruhás cég Kínában dolgoztat.
Nana, maga el van maradva öt évvel.
Sorra csődölnek a varrodák.
Már nem. Ugyanis szivárog vissza a bedolgozás Európába.
Szerez megrendelést a szamostatárfalvaiaknak?
Igyekszem.
A családokhoz visz munkát. Az önhöz köthető miniháztáji ideáját számos kritika érte. Ha valaki nem emlékezne: az államtól független Minden Gyerek Lakjon Jól Alapítvány tavaly kisállatokat és vetőmagot osztott rászorultaknak, ezzel próbálva gazdálkodásra bírni a falusi szegényeket. Csakhogy sajtóhírek szerint például Edelényben halomra pusztultak az ajándék jószágok, Mezőkovácsházán közvetlenül az osztás után egy kereskedő vásárolta fel a vemhes kecskéket a helyiektől. Szendrőládon pedig egyenesen a polgármester állította azt, hogy kidobott pénz az akció, hiszen a nép rég képtelen gazdálkodni. A faluvezér arról is beszámolt, hogy egy asszony a kocsmában ötezer forintért adott túl naposcsibe-kontingensén. Ön utánajár az ilyen híreknek?
Mindjárt erre is válaszolok. De ennél sokkal fontosabb, hogy a miniháztáji elsődleges célja hozzásegíteni a családokat, hogy fenntartható módon megtermelhessék a gyerekeik egészséges táplálkozásához elengedhetetlen zöldséget és fehérjét. A program keretében tavaly 15 147 gyerekvédelmi támogatásra szoruló többgyerekes család kapott vetőmagot és kishaszonállatot a negyvenhét leghátrányosabb kistérség háromszáz településén. Nyolcvanegy százalékos sikert értünk el, azaz közel tizenháromezer családnál annyi zöldség termett, hogy az egész évi szükségletüket fedezi, és annyi kishaszonállat maradt, ami bőven elégséges az eredetileg kapott baromfiállomány akár bővített újratermeléséhez.
Megszervezem a felvásárlást is.
Hogyan mérték meg azt a nyolcvanegy százalékos sikert?
Az önkormányzatoktól kértük be az adatokat. Meglepő, de ahol a legnyomorultabb az élet, ott a leglátványosabb az eredmény. Idén további tizenkétezer-ötszáz család kap miniháztájit, sőt a tavalyiak közül, aki igényli, ismét átveheti a teljes vetőmagpalettát. Plusz a legsikeresebb nyolcvan százaléknak adok családonként tíz előnevelt csirkét vagy malacot, lehet választani. Ezzel már fenntartható, sőt némi jövedelmet is biztosító baromfiudvarra tesznek szert, a tojásból akár értékesíthetnek is. És mielőtt kérdezné, megszerveztem a felvásárlást is.
Ki a szerencsés közértlánc?
A CBA. Veszi a biónak is minősíthető zöldséget, a tojást, és hamarosan a kapirgálós, sárga lábú csirkét is, ami a legértékesebb, az üzletekben ötször annyiba kerül, mint a nagyüzemi baromfi. Érthető vagyok?
Hogyne, főtanácsadó asszony. De ha azokról az edelényi, szendrőládi, mezőkovácsházi esetekről is mondana valamit.
Előbb foglaljuk össze, amit tudunk. A negyvenhét leghátrányosabb kistérség kistelepülésein több mint hatvannégyezer gyermekvédelmi támogatásra szoruló család él. Ebből idén már huszonnyolcezer számára biztosítjuk a fenntartható miniháztájit. Reményeim szerint a következő két évben minden települést be tudunk vonni a programba. Ha sikerül, 2014-re egyetlen gyereknek sem kell éhen maradnia ezekben a falvakban. Plusz, ha ezekben a családokban akárcsak hat hónapra egyetlen felnőtt munkát kap a közfoglalkoztatás keretében, az havi negyvenhétezer forint bevételt jelent a huszonkétezres segély helyett. Ez nem old meg minden problémát, de kitörést jelent a nyomorból és a teljes reménytelenségből. Lesz értelme reggel felkelni.
Szendrőlád?
Sorolom tovább az ötleteimet. Mini szociális szövetkezeteket szervezek a termények és az állatok feldolgozására. Tavaly nyáron már egész Békés megye kökényt szedett és slágerterméket, kökénydzsemet főzött belőle egy Gyula melletti üstházban. A CBA polcain ma megtalálja a gyulai kökény- és csipkebogyólekvárt.
Essünk túl azokon a negatív példákon, kérem.
Arra mindjárt visszatérek. Mutasson nekem egyetlen olyan szociális programot, ami családonként tizenhárom-tizennégyezer forintból két év alatt huszonnyolcezer család számára teremtette meg a fenntartható önellátás lehetőségét! Mindezt úgy, hogy egyetlen állami vagy pályázat sincs benne! A mienkben, a Minden Gyerek Lakjon Jól Alapítványban ugyanis nincs. És az is kuriózum, hogy az adományok kizárólag a gyerekek élelmezésére, illetve a családok önfenntartási feltételeinek megteremtésére fordíthatók. Magamnak egy tollat sem vehetek belőle. Az is különleges, hogy bármelyik település jelentkezhet, egyetlen feltétellel: a falu összes halmozottan hátrányos családjának részt kell vennie a programban. Csak így tudom biztosítani ugyanis, hogy senkit se rekesszenek ki a lehetőségből. Az önkormányzatok közvetítik ki nekünk a családokat, ők szervezik az osztásokat, amiket a mi önkénteseink végeznek. Amúgy tudja, mi volt a legnagyobb sláger? A tíz tojótyúk és negyven naposcsibe variáció. És tudja, miért?
Mert tojik a tojótyúk?
Úgy bizony! Épp tyúkot osztottunk Mezőcsáton, amikor azzal lépett hozzám egy kiskölök, hogy köszöni szépen. Kérdem, mit? Mutatja a kezét, amiben tojást szorongat. A dobozban, amiben megkapták a baromfikat, már ott gurult két tojás is. Ezek a gyerekek éhesek. Én kezdettől az anyukákra számítottam, akikről tudom, nem hagyják elkótyavetyélni a csibéket, mert fontos számukra, hogy holnap is enni adhassanak a családjuknak. Na, most válaszolok a kritikákra. Szemen szedett hazugság, hogy sok helyen azonnal megették az állatokat, hiszen a csirkének, kacsának hathetes koráig kevesebb a húsa, mint egy hízott verébnek. Az is hülyeség, hogy adták-vették a naposcsibéket.
A szendrőládi polgármester a saját szemével látta.
Közel egymillió naposcsibét és napos kacsát osztottam ki! Mindig azt kérem, mutassanak fényképet, videót az állítólagos simlisségekről, de egyedül Szendrőládon született riport, melyben egy asszony arról beszélt, ő ugyan jogosult a támogatásra, meg is kapta a negyvenöt naposcsibét, ám rájött, a jószágok nem férnek el a zsúfolt baromfiudvarában. Ezért értékesítette ötezer forintért az adományt a szomszédjának. Tudja mit? Jól tette! Jó üzletet csinált, nekem kevesebbe került. És még annyi esze is volt, hogy az ingyentápot megtartotta a saját csirkéinek.
A polgármester szerint sok háznál patkányok falták fel a csibéket.
Na, ez volt az a pillanat, amikor üvölteni kezdtem. Merthogy Magyarországon a rágcsálóirtás önkormányzati feladat. Botrány! Tetszettek olvasni Camus-től a Pestist, tudják, miféle fertőzéseket terjeszt az az állat. Engem nem a naposcsibe, hanem az a kisgyerek érdekel, aki ott játszik azon az udvaron!
Nincs pénz irtásra.
No, látja, ezért fontos a nyilvánosság. A riportot látva jelentkezett egy rágcsálóirtással foglalkozó kisvállalkozó, aki felajánlotta, hogy az ilyen szegény településeken kérésre ingyen és bérmentve elvégzi az irtást. Társadalmi összefogással minden megoldható.
