Egy mondat a tavaszról

Ne erőlködj, faggyal ne kínozd már a földet, vedd már észre, beléptem az ajtón – mondta ma reggel a tavasz a télnek, és szúrós tekintettel nézett a szemébe, a tél meg dacosan tűrte, mi mást is tehetett, hiszen tudja pontosan, úr volt ő hóval, jéggel párnázott birodalmában, februárban kényúrként dermesztette a kezeket, lábakat, még a rügyfakasztó tavaszt váró álmokat is, de egyszer minden önkényuralomnak vége, és ahogy szétestek a nagy birodalmak, úgy esik szét az ő hatalma is, hiába vívja ködös-fagyos utóvédharcait, mert már nagyon jól látszik, olvadnak koszos-piszkos hóbástyái, az égen is egyre magasabbra kapaszkodik a Nap, az égre bizony, aminek szürkeségét a tavasz festi szépséges kékre, mint ahogy a tavasz varázsolja az első szeplőket csodaszép lányok arcára, akiken már fészkelődik, szekrénybe vágyik a kabát, a pulóver, lábukról ugrásra készül a csizma, hogy ezek a szépségesen szép lányok kinyíljanak, mint virág a mezőn, felvehessék rövid szoknyáikat azokra a gyönyörű lábakra, amiket az Afrikában ugrándozó gazellák is megirigyelhetnek, és végigmenjenek, mit menjenek, suhanjanak Szeged főterén, a platánok pedig meghajoljanak, és mondják, „Tiszteletem hölgyeim, kezüket csókolom!”, a lányok pedig nevessenek – „Szia tavasz!” -, de olyan fenségesen, hogy megborzongjon a Kárász utca sarkánál pénzt kolduló hajléktalan is az örömtől, de talán még a templomok harangjai is, amik – halljátok, szegediek? – mintha máris boldogabban kongatnák ki a pontos időt, felébresztve téli álmából a várost, szinte minden kongatással szórva a kedves parancsot: szegediek, rengeteg a dolog erre a tavaszra, fesztiválokra gyűlik újra a vendégsereg, már felépült a bódéváros a főtéren, böllérek húsból varázsolt pecsenyéinek ízeit kóstolhatjátok, készüljetek: a vastag illatok holnapra már rá is csavarodnak a fákra, és elszállnak a felhőkig is, ahonnan irigy angyalkák bámulják majd a borfesztivált, hídi vásárt, a Szeged napi ünnepségek forgatagát, mert bizony ez a tavasz is ezernyi örömöt hoz, és persze bánatok vesszőjével is rá-rácsap a hátunkra, de elviseltünk mi már nagyobb fájdalmat, meg egyébként is, nincs mondat, ami eltűrné, hogy egyszerre írják bele a fájdalom, a szomorúság és a tavasz szót, mert a most születő mondatokban csak a szépség, a virág, az öröm és persze a remény szó érintheti össze az ujját, boldogan, mint a Tisza partjára kimerészkedő szerelmesek, akik hamarosan megtalálják majd a virágba boruló újszegedi ligetet, melegítik a parkok padjait, és csókjaiktól elpirul még Dankó Pista szobra is a Stefánián, a szobor, ami ha életre kelne, máris vállára fektetné hegedűjét, és röppennének a dallamokba font üzenetek a múltból, mi mást is mondva: örüljetek szegediek, tavasz jött palotás városotokra, amit mi építettünk nektek, és integessetek, mert – nézzétek csak – a tél éppen most ballag át a körtöltésen, és duzzogva-morogva panaszolja: decemberig a lábát sem teheti be, a kiserdő fái meg csak bólogatnak: úgy legyen, jó kománk, de szeretünk téged is, miért ne szeretnénk, éppen ezért decemberben – de csak akkor! – újra visszavárunk.