Bár nem készült erről vizsgálat, de a tapasztalatok azt igazolják vissza évek óta, hogy a tanárok döntő többsége valószínűleg nem olvasta sem az éppen aktuális Nemzeti Alaptantervet (NAT), sem a kerettantervet, de még az iskolák helyi tantervét sem biztos. Erre persze nem is feltétlen van szükség, hiszen a tanítási gyakorlatuk leginkább a választott tankönyvre támaszkodik. Többek között ezért is volt, hogy az utóbbi évtizedek jó vagy rossz oktatási reformjai csekély (de azért érzékelhetően pozitív) hatást gyakoroltak az iskolák mindennapi gyakorlatára. A tanár elővette a jól megszokott – és mindig az épp aktuális dokumentumok szerint átdolgozott, „natosított”, “kerettantervesített” – tankönyvet, és az alapján tartotta meg az óráit. (Már csak ezért is álságos Hoffmann Rózsa többször emlegetett érve a NAT-reform mellett, miszerint János vitézt ma akár Harry Potter is kiszoríthatja a tananyagból. A kreatív, újító pedagógusok soha nem hagyták ki, a tankönyvek pedig úgyis tartalmazták.)
Vannak persze kivételek. Az – 1978 előtti szabályozási környezethez való visszatérést jelentő, hétfőn vitára bocsátott központosított, előíró – új alaptanterv éppen azokat az innovációkat fojtja meg, amelyek hatékonyan és eredményesen éltek a helyi szintre utalt lehetőségekkel. Ez igaz mind a tehetségfejlesztő, mint a hátrányos helyzetűek nevelésével foglalkozó alternatív iskolákra, a normál tantervtől eltérően nevelő-oktató intézményekre és az ott tanító pedagógusokra. Mint Nahalka István oktatáskutató több helyen elmondta, ez a réteg a pedagógusok mintegy 20 százalékát teszi ki. A 80 százalék pedig tulajdonképpen észre sem veszi vagy örül az új szabályozásnak, hiszen az megerősíti őket abban, hogy a megszokott módon, az előre megírt tankönyvek alapján taníthatnak.
A tankönyvírók „natosíthatnak”
Ilyen értelemben a tanterv a tankönyvíróknak szól leginkább, hiszen ők fogják most „újnatosítani” a könyveiket. A NAT-ot néhány – minden iskolának kötelezően választandó – kerettanterv fordítja le a mindennapi tanítás nyelvére. Ezek alapján készül majd el egy-két szerencsés kiadónál (busás bevételt hozva, és a kis kiadókat ellehetetlenítve) az a néhány új tankönyv, amit a kormány jóváhagy és amit a pedagógusok választhatnak.
A vitára bocsátott dokumentumnak tehát nem a tartalmával van a legnagyobb baj, hanem a múlt század közepi szellemiségével, amely úgy véli, ma is a központból előírt tananyagot kell „lenyomni a diákok torkán” a Cserehát eldugott falvaiban és a Rózsadombi iskolákban egyaránt.
A vitaanyag a köznevelés feladatát alapvetően „a nemzeti műveltség átadásában és az egyetemes kultúra közvetítésében, a szellemi-érzelmi fogékonyság és az erkölcsi érzék elmélyítésében jelöli meg. Feladata továbbá a tanuláshoz és a munkához szükséges készségek, képességek, ismeretek, attitűdök együttes fejlesztése, az egyéni és csoportos teljesítmény ösztönzése, a közjóra való törekvés megalapozása, a nemzeti és társadalmi összetartozás megerősítése”. Ezzel nem lehet vitatkozni, mint ahogy azzal sem, hogy tanítani kell az iskolában Adyt, Petőfit és a geometriai alakzatokat. Sokan az új tartalmak megjelenésére hívják fel a figyelmet, de a legtöbb újnak hitt tartalom – mint az erkölcsi nevelés, a médiaismeret vagy a tánc és dráma – már az 1995-ös NAT-ban is szerepelt. Az a kérdés, hogy az iskolák hogyan vezetik be ezeket a műveltségterületeket a mindennapi gyakorlatban.
Az a fontos, mit tanulnak
Halász Gábor oktatáskutató szerint ma már nem az a fontos, hogy az egyes iskolákban mit tanítanak, hanem az, hogy mit tanulnak a gyerekek. Annak, hogy központilag részletesen meghatározzák a kötelező tananyagot, és jogi eszközökkel előírják ennek a tanítását, csekély direkt hatása lehet arra, hogy a gyerekek mit tanulnak. Úgy véli, az iskola munkafolyamatai olyan bonyolultak, hogy azokat nem lehet ilyesfajta jogi ellenőrzéssel befolyásolni.
A központi szabályozás semmilyen formában nem veszi figyelembe a helyi lehetőségeket, igényeket, azt, hogy mi érdekli a gyermekeket – magyarázta Vass Vilmos az FN24-nek korábban. Hozzátette, az ráadásul olyan tanulás- és műveltségképpel rendelkezik, ami működésképtelen a 21. században. Rossz hír a pedagógusok egy részének, hogy ma már nem az iskolából, nem a tanároktól, de még csak nem is a szülőktől szerzik a gyermekek az ismereteik nagy részét, hanem az internetről, a televízióból és a kortársaiktól. Lassan el kell felejteniük a hagyományos tudásátadás privilégiumát, hiszen nekik is kutatni, keresni, konstruálni kell az ismereteket, s ugyanezt a folyamatot kell támogatni a diákok esetében is. Ez a helyi körülmények figyelembevétele nélkül vakmerő vállalkozás. A pedagóguspálya egy értelmiségi pálya, nem betanított munka, itt Marzano szavaival élve „művészetről és tudományról” beszélünk, ez bizalom és professzionalizmus kérdése. Ezt a bizalmat vonja most megint el az állam a tanároktól – véli az oktatáskutató.
Másrészt a magyar közoktatási rendszer alapvetően kimenetszabályzó rendszer. Az érettségi követelmények sokkal erősebben meghatározzák az általános iskola felső tagozata és a középiskola iskolai gyakorlatát, mint bármely bemeneti, tantervi előírás, bármilyen minőségű, tartalmú, szemléletű a NAT. Így volt ez eddig is, és így lesz ez a mostani „ellenreform” után is.
János vitéz a helyére került?
Ismert, hogy Országos Köznevelési Tanács korábbi elnöke éppen azért mondott le, mert a Hoffmann-tervekben megjelent a mindenkire kötelező, központi tanterv, ami előírja, hogy mit, mikor kell az iskoláknak tanítani. Mint mondta, eddig a tartalmi szabályozás nem határozott meg konkrét tartalmakat. Nem azt írták elő, hogy a szövegértést a János vitézen keresztül kell tanítani mindenütt (volt annyi bizalom a magyar pedagógusokban, hogy előírás nélkül is tanítani fogják a János vitézt), hanem fejlesztési követelményeket fogalmaztak meg. Azt, hogy milyen képességeket, készségeket kell kifejleszteni a gyerekekben. Ha előírják az egy és oszthatatlan kötelező tantervet és ezen belül a tananyagot, akkor megfosztják az iskolákat attól a lehetőségtől, és egyben megszabadítják attól a tehertől, hogy maguk dolgozzák ki a helyi sajátosságokra is reflektáló helyi tantervet – mondta lapunknak a lemondása után Loránd Ferenc.
Úgy fogalmazott, hogy „olyan ez, mint a házasság, ami gyönyörű adomány, de rengeteg teherrel, a másik emberért vállalt felelősséggel is jár. Eddig a nevelőtestületre bízták, hogy dolgozza ki helyi tantervét, ami egy jelentős bizalmi effektus volt. Megbíztunk a pedagógusok szakértelmében, lelkiismeretében, hazafiságában. Ha előírják, hogy mit kell tanítani, ahogy a tervek szerint az új Nemzeti alaptantervvel tenni szándékozzák, akkor egy kis tanyasi iskolában ugyanazon az anyagon kell fejleszteni az adott képességeket, mint egy városi iskolában. Az ilyen rendelkezések ellen persze a pedagógusok régen kitalálták, hogy bezárják az ajtót, és a teremben azt csinálnak, amit akarnak. De hát, ez a cél?”
Az új NAT több mint három évtizedes – a nemzetközi trendbe illeszkedő, és minden ellenkező híresztelés ellenére eredményeket felmutató – folyamatot fordít most vissza a hatvanas évekbe. A központosításra, előírásokra épülő alapelv rossz, de a benne megjelenő tartalmakkal nincs nagy baj.
Akárhogy is, várhatóan alig határozza majd meg az iskolai munkát.
