Külföldön munkát vállalni bátor dolog. Ha ezt egy 7000 km távolságban lévő országban teszi az ember, úgy, hogy kicsit sem érti a helyiek nyelvét akkor talán vakmerőnek is nevezhetnénk a dolgot. Kiss János és néhány társa inkább csak szükségnek hívja ezt. Mongóliába mentek dolgozni még tavaly nyár végén. Egy Ulánbátortól több száz kilométerre lévő kietlen sivatagba vasércdúsító építésre szerződtek. A cég korrekt ajánlatot tett Kiss úr szerint. Havi 1200-1400 dollár fizetés, teljes ellátás és félévente egy repülőjegy a két hetes szabadság mellé.
Messziről jónak tűnt.
Amikor Kiss úr tavaly augusztus elején felszállt a Moszkva felé tartó repülőre, boldog volt. Ha az ember nem költ szinte semmire, mert szállása, ennivalója van, akkor a tervezett egy éves munka alatt egy kisebb tőkét összedolgozhat. Tudta persze, hogy a munka nagyon nehéz lesz. így érkezett a mongol fővárosba. Ahogy odaért, rögtön kapott egy szerződést, majd még aznap éjjel újabb repülőre szállt és irány a góbi sivatag szélén lévő bánya. Kiss úr azt meséli, hogy elsőre nagyon kalandosnak tűnt a dolog. Ha nem is a világvége volt ez, de innen igencsak jól látszott. 2400 méter tengerszint feletti magasság, nappal 40 fok, éjjel pedig alig 5 Celsius.
Az első idők
Jól számolt. A munka valóban borzalmasan megerőltetőnek bizonyult. Napi 10-12 óra. A munkavédelem sem volt a cég erőssége. Szinte semmilyen védőfelszerelést nem kaptak. Ennek ellenére csinálta. Azt mondja, a legszörnyűbb az ennivaló volt. Birka, jak, meg kitudja mi még. De ez sem számított igazán. A férfi szeme előtt az a majd negyedmillió forint lebegett, amit ígértek. És persze az, hogyha sikerül gyorsan beüzemelni a gépeket, akkor onnantól könnyebb lesz a munka és az ígéretek szerint a pénz is nő.
Nem így lett.
Szeptember közepére elkészültek. Addig azonban egy vasat sem láttak. Nem gyanakodtak, a világ végén nem kell pénz. A nagy munkában Kiss János megsérült. Egy szállítószalag görgője majdnem levágta az egyik ujját. A helyi orvos fertőtlenítette majd bekötözte a sebet. Egy hétvégét töltött így a férfi a szobájában. Érezte, hogy talán nem ez a legszakszerűbb ellátás. Közben a helyi főnökök közölték vele, hogy vége a munkának. Felépült a vasércdúsító, mehetnek. Szinte azonnal a fővárosba szállították társaival.
Tessék befizetni
A cég központjában kaptak egy elszámolást. Ebben tételesen leírták, hogy a kint töltött idő alatt mennyibe került az elszállásolásuk. Az ellátásuk, sőt két repülőjegy ára is a listán volt. Egy oda, egy pedig vissza. A mongol bérszámfejtők szépen levonták az összes költséget a tervezett bérből, majd mindenkinek átadták a papírokat a hazafelé szóló repülőjeggyel – meséli Kiss úr. Döbbenten láttam, hogy az egyenlegem mínuszt mutat. Vagyis nekem kéne befizetnem a cég kasszájába, két hónap kemény munka után.
Telefonok körbe-körbe
Hogy meglepődtek az talán nem a legjobb kifejezés. 7000 kilométerre Budapesttől hirtelen nem is tudták mihez kezdjenek. Telefonáltak. Hívták a pekingi magyar követséget, a külügyminisztériumot, rokonokat, barátokat, de senki nem tudott segíteni. Már akit elértek. Mert a külügyminisztériumnak csak email ment, a telefont nem vették fel. Igaz, az emailre sem reagáltak. Kiss úrék úgy érezték egyedül maradtak. Egy darabig próbáltak valamilyen szállást keresni, hogy esetleg néhány nap tárgyalás után jobb belátásra bírják a mongol céget, de ott közölték, hogy vagy azonnal hazarepülnek, vagy ugrik a jegy is.
Nincs mi tenni
Hazajöttek. Közben János sérült ujja elfertőződött. Most orvoshoz jár vele. Azt mondják, egy részét nem tudják megmenteni. Amputálni kell. Pénzt azóta sem kapott a mongol vállalattól. Itthon felvette a kapcsolatot a külügyminisztériummal. Kutat, nyomoz és megpróbál a pénzéhez jutni.
Mi is kerestük a külügyminisztériumot. Hétfőre ígértek részletesebb tájékoztatást.
