A hagyomány eredete az 1739-es pestisjárvány idejére nyúlik vissza. A felsővárosi emberek böjtöt tartottak és körmeneteken kérték Szent Sebestyén közbenjárásával Istent, hogy menekítse meg őket a pestistől. A fehérváriak megmenekültek, és fogadalmuk részeként először kápolnát, majd templomot emeltek Szent Sebestyénnek.
Szent Sebestyén napján évszázadokig nem dolgoztak a felsővárosiak. Részt vettek a püspöki szentmisén, majd ünnepi ebéden látták vendégül a családtagokat, rokonokat. A menü hagyományosan húsleves, malacsült, párolt káposzta és fánk volt, ami a Felsővárosban élő családok többségénél a szombati búcsún került az ünnepi asztalra.
Szent Sebestyén a legnépszerűbb szentek közé tartozott. Hozzá fordultak az emberek más, embereket vagy állatokat pusztító járvány idején is.
A Magyar Katolikus Lexikonban olvasható legenda szerint Sebestyén a császári gárda tisztje volt, Milánóban élt. Diocletianus és Maximianus császár nagyra becsülte, és közvetlen környezetébe rendelte. Sebestyén tehetséges szónok volt, aki bajtársait el akarta vezetni a hithez és bátorította a fogságban sínylődő keresztényeket. Végül maga is a császári törvényszék elé került, és hite miatt halálra ítélték. Kinn a szabad mezőn karóhoz kötözték, hogy a katonák halálra nyilazzák. Amikor már halottnak vélték, otthagyták. Egy jámbor római özvegy, Iréne házába fogadta a súlyos sebesültet, és addig ápolta, míg föl nem épült. Amikor Sebestyén ismét megjelent a nyilvánosság előtt, úgy fogadták, mint aki holtából támadt föl.
Szent Sebestyénhez imádkoztak az emberiséget fenyegető nagy járványok idején is. A pestis a korai középkortól kezdve évszázadokon át pusztított Európában. Az 1347-49. közötti járvány Európa eddigi legnagyobb katasztrófája volt, bár Magyarországon kevésbé pusztított, mint Európa más városaiban és gazdagabb részein. 1349 tavaszán érkezett hozzánk, erejéből már sokat veszítve.
A 14-15. században is gyakran fordultak elő hazánkban az 1349-esnél kisebb járványok, melyekkel szemben a kor orvostudománya tehetetlen volt. A pestis elől legfeljebb elmenekülni, gyéren lakott vidékekre vonulni lehetett.
A Rákóczi-szabharc utolsó éveiben, 1708-tól hatalmas pestisjárvány pusztított. Becslések szerint az egész szabadságharcban 80 ezer ember halt meg, míg a járványban 410 ezer. Ekkor tizedelődött meg a bányavárosok és a Szepesség népe. A járványok a 18. század első felében is gyakoriak voltak, az utolsó nagyobb pestisjárvány hazánkban az 1738-as volt.
