Kemény Henrik a magyar bábszínészet élő legendája. Legismertebb figurája, Vitéz László kalandjain nagyanyáink éppúgy kacagtak gyerekkorukban, mint a gyerekeink ma. Négy éve a Bárka Színházban beszélgettünk a művésszel, aki 1925-ben született és 1931-ben már szerepelt édesapja bábelőadásán. „Még nem jártunk iskolába, de az öcskössel (Kemény Mátyás – a szerk.) minden előadáson a papa (Korngut Henrik, később id. Kemény Henrik – a szerk.) mellett voltunk. Kézhez kellett adni a kellékeket, bábokat. Emellett persze mi, gyerekek egymásnak is báboztunk a figurákkal, akár előadás közben is. Ha elragadott bennünket a hév, és hangosak voltunk, akkor a papa – mivel nem szólhatott ránk, hisz azt a közönség is meghallotta volna – odabökött a bunkóval vagy a palacsintasütővel, hogy ne zavarjuk a produkciót.”
Másodikos korában már önálló szerepet kapott egy előadásban, ő játszotta Vitéz Lászlót. ”Nekünk ez jobb játék volt, mint iskolába járni. Így kezdtük a bábozást, így nőttünk föl.” Azt lehet mondani, hogy átbábozta a 20. századot.
Az ő nevéhez kötődik Süsü életrekeltése az 1976-ban bemutatott bábfilmben és Hakapeszi Makié is a Zsebtévében. 2005-ben Kossuth-díjat, 2008-ban Prima Primissimát kapott.
A Vitéz László kalandjai a jó és a rossz szimbolikus küzdelmét sajátos humorral és a kisgyermekek számára is élvezhető módon ábrázolja. Emlékezetes, hogy Vitéz László „fegyvere” egy palacsintasütő. Közismert előadások címei: Elátkozott malom, Elásott kincs. Ezek eredetileg 20-25 percesek voltak, szövegkönyve nem volt, hisz a családban mindenki kívülről ismerte. Ezeket Henrik egyórás előadásokká bővítette. A Magyar Televízió Takács Vera szerkesztésében 1972-ben Vitéz László és a többiek címmel felvett 4 történetet, ezek Az elátkozott malom, Az elásott kincs, A csodaláda, Itt nem szabad énekelni. Így – szerencsére – ezek az előadások megmaradnak az utókor számára is. A vásári bábjátékos c. műsorban pedig úgy rögzítették az előadást (rendező: Szabó Attila), hogy nemcsak a jelenetet, hanem a paraván mögött dolgozó művészt, Kemény Henriket is láthatják a nézők. Így a játékstílus is rögzítésre került, s megőrződött.1914-ben az apjának be kellett vonulni, a nagypapája tönkrement. A világégés után kezdhettek mindent elölről. A hűvösvölgyi nagyréten épített fel az apja egy bódét, amit 1926-ban áttelepített a Népligetbe. A második világháborút még nehezebb volt túlélnie „Vitéz Lászlónak”. Kemény Henrik édesapját a németek vagonokba rakták és elvitték munkaszolgálatra, ahonnan nem is jött vissza. Őt magát fegyver nélküli szolgálatra vitték be, de szerencsésen megszökött a front közeledtével a katonaságtól. Újraindította a népligeti bódét. Az 50-es években Traktor Ferkére akarták keresztelni Vitéz Lászlót, mondván, a népi hős nem időszerű. „Mondtam, hogy jó, akkor nem játszom Vitéz Lászlót, ki sem nyitom a számat, csak artista, mutatványos, táncos számokat fogok játszani zenére. Ott nincs szöveg, nem kell leírni semmit a cenzúra számára.” Harmadszor is szétverték a legendás bódét, így 1950-től Kemény az Állami Bábszínházba került, később Győrbe szerződött, majd miután beszerzett egy Trabantot a hetvenes években, szabadúszóvá vált.Tulajdonképpen élete végéig bábozott. „Családom sajnos nincs. Tanítványok vannak ugyan, de – nem akarok kritizálni senkit – ők a saját képükre alakítanák a dolgokat. Három éve megkaptam a Kossuth-díjat. Az ehhez járó összegből létrehoztam egy alapítványt, amelynek célja egy élő bábmúzeum megvalósítása. Amíg élek, addig játszani akarok. Utána már csak a múzeum lesz” – mondta lapunknak.
