A rádió a külföld segítségét kérte, Bibó bölcs és bátor döntésért fordult az ENSZ-hez. Az utcákon még egy hétig ropogtak a fegyverek, és a „föld alatt” hónapokig folyt a szervezkedés. Hasonlóan eltökélt volt a Kádár-kormány is a megtorlás területén.
„… Ma hajnalban a szovjet csapatok támadást indítottak fővárosunk ellen azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy megdöntsék a törvényes magyar demokratikus kormányt. Csapataink harcban állnak! …” – hangzottak Nagy Imre utolsó szavai a Magyar Rádióból 1956. november 4-ének kora reggelén.
Budapesten ekkor már szovjet harckocsik és lövegek gázoltak, és a nap folyamán felszámolták a legjelentősebb ellenálló erőket. A szabad magyar rádió Háy Gyula több nyelven, ismételten beolvasott, szívszorító kiáltványával némult el: „Itt a Magyar Írók Szövetsége! A világ minden írójához, tudósához, minden írószövetségéhez, akadémiájához, tudományos egyesüléséhez, a szellemi élet vezetőihez fordulunk segítségért. Kevés az idő! A tényeket ismeritek, nem kell ismertetni. Segítsetek Magyarországon! Segítsetek a magyar népen! Segítsetek a magyar írókon, tudósokon, munkásokon, parasztokon, értelmiségi dolgozókon! Segítsetek! Segítsetek! Segítsetek!”
Bibó István államminiszter a szovjet katonáktól nyüzsgő Parlamentben még kiáltványt intézett a világ népeihez: „… Magyarország népe elég vérrel adózott, hogy megmutassa a világnak a szabadsághoz és igazsághoz való ragaszkodását. Most a világ hatalmain van a sor, hogy megmutassák az Egyesült Nemzetek alapokmányában foglalt elvek erejét és a világ szabadságszerető népeinek erejét. Kérem a nagyhatalmak és az Egyesült Nemzetek bölcs és bátor döntését leigázott nemzetem szabadsága érdekében.”
A harc folytatódott
Azon a november 4-én minden eldőlt, de a harc még nem ért véget és a folytatásba vetett hit még sokáig fenntartotta az ellenállást. Egyes csoportok még napokig kitartottak: legtovább, november 11-ig a csepeli fegyveresek küzdöttek. Az ellenállás, a szervezkedés, a forradalom felélesztésére indított akciók azonban 1957. február-márciusáig is eltartottak. A központok azok a kórházak és munkásszállók lettek, ahol a gyakran cserélődő emberek közt a forradalmárok is megőrizhették ismeretlenségüket. A Péterffy Sándor utcai kórházba vonultak vissza például a Baross tér és a Tűzoltó utca megmaradt harcosai, az alagsorban röplapok mellett a forradalom legismertebb lapja, az Igazság újraindításáról tárgyaltak.
Az illegálisan működő csoportok az állandó lebukás veszélye, besúgók hada között dolgoztak. A Péterffy Sándor utcából november 16-án elhurcolták Angyal Istvánt, a Tűzoltó utca parancsnokát, 20-án Tóth Ilonát és társait. A többiek azonban kitartottak, hiszen ők nem láthatták, amit mi most, 55 év múlva. Hittek a második fegyveres forradalomban, a nyugati segítségben, keresztül-kasul jártak az álhírek a hegyekben gyülekező forradalmárokról, arról, hogy például Maléter a Bakonyban szervezi a csapatokat – írtuk egy korábbi cikkünkben Kiss Réka történész szavai alapján.
A Kádár-kormány szovjet fegyvereken nyugvó hatalma gyenge volt az első hónapokban. Ezt „kihasználva” munkástanácsok jöttek létre az ellenállás folytatására, a forradalom hónapfordulóin – november 23-án és december 4-én több tízezres sztrájkok, tömegtüntetések folytak. A megmozdulások mögött pedig a kórházakban megbúvó sejtek álltak. Tevékenységük annyira sikeres volt, hogy a teljes illegalitásból képesek voltak megszervezni a december 4-ei nőtüntetést: tízezer gyászruhás asszony vonult fel kezében virággal a forradalom vérbefojtása után egy hónappal.
Asszonyok menete
A nők első csoportja délelőtt fél 11 körül érkezett a Hősök teréhez nemzeti és fekete zászlókkal, virágcsokrokkal és koszorúkkal, kettes-hármas sorokban haladva, sokan még a reggeli bevásárlószatyorral. A szovjet katonák vissza akarták szorítani a tömeget, de többen a Műcsarnok felől kerülve, mások a leeresztett városligeti tó medrén át haladtak a Névtelen Hős sírja felé. A síremlék előtt két és fél órán keresztül vonultak el az asszonyok, letették a virágokat és a Himnuszt énekelték.
„Az idő borús volt és ködös” – emlékezett G. Altman az újvidéki Magyar Szó másnapi számában. „Néhány mellettem álló magyar tiszt szemét könnyek borították el… Az asszonyok kisebb csoportjai érkeztek a délutáni órákban is, amikor a Névtelen Hős sírját már teljesen befedték a virágok. A síremlék négy sarkán egy-egy rendőr állt vigyázzállásban. A gyertyák lassan csonkig égtek és egy papírlapról az eső lemosta a feliratot: A magyar anyák – hőseinknek.”
Egy másik emlékező, a tüntetés résztvevője szerint az emlékművet kiskatonák őrizték. „A Szózatot énekelve mentünk be a hősi emlékműhöz. Voltak köztünk bébivel, gyerekkocsival, tolókocsival. Mindenütt voltak fiatalabbak, átemeltük őket az árkon és úgy mentünk tovább. Megható volt, hogy a négy kiskatona sírt” – mondta az asszony a Magyar Rádiónak a történtek után 46 évvel. December 6-ra a kommunista párt Központi Bizottsága saját maga melletti 200-300 fős ellentüntetést szervezett a Nyugati pályaudvarnál, amit azonban szétzavartak a budapestiek. (Az asszonyok menetének leírása a wikipedia.hu-ról származik.)
Kegyetlen megtorlás
Bármilyen kitartó és hősies is volt az ellenállás, a kádári bosszú idővel mindenkit utolért. A fegyveres harc felszámolásával párhuzamosan szovjet irányítással rendszeres razziákat tartottak, átfésülték a várost: megindult a megtorlás folyamata. Egyszerre folytak a tömeges és a célzott őrizetbe vételek, november 4-e után a legszerényebb becslések szerint is több mint 20 ezer embert tartóztattak le. Az új hatalomnak nem volt pontos képe az „eseményekről”, aki gyanús volt, azt begyűjtötték. Megteltek a fogdák: az előállítottakat kihallgatták, regisztrálták, majd egy részüket elengedték. Később, amikor a fejetlenségen már úrrá lettek, a november-decemberben „regisztrált” emberek közül sokakat ismét letartóztattak, majd elítéltek.
A börtönben senkivel nem bántak kesztyűs kézzel, fizikai, lelki terror és tudatmódosító szerek hatása alatt a rabok olyan cselekedeteket is bevallottak, amelyeket nem követtek el. Bár a Kádár-rendszer egyre nyíltabban ellenforradalomról beszélt, a későbbi perek során számításba vették azt is, hogy egy olyan országban, ahol a lakosság döntő többsége támogatta ’56 célkitűzéseit, a politikai indíték mellett más hivatkozási alap is kell. Ezzel magyarázható, hogy a vádiratokba szinte kivétel nélkül köztörvényes vádak is kerültek.
Sortüzek és gyilkosságok
Szót kell ejteni az úgynevezett jogon kívüli eszközökkel lefolytatott megtorlásról. Ide tartoznak a már regnáló Kádár-kormány által elrendelt sortüzek, amelyek 1956. december 5-től, 1957. január elejéig tartottak. Különösen brutálisan támadtak rá fegyvertelen munkás tüntetőkre szovjet-magyar vegyes alakulatok Salgótarjánban, Egerben vagy Csepelen.
Magyarországon hivatalos számadatok szerint a forradalom és szabadságharc idején 2502 fő halt meg. A sortüzek közel háromszáz emberéletet követeltek, és M. Kiss Sándor történész szerint lehetetlen megbecsülni, hogy ezen felül hány embert gyilkoltak meg a szovjet és a magyar rohamosztagok az utcákon a forradalmon leverését követő hetekben.
Bár eltérések vannak a különböző források között, de 1956 és 1962 között hozzávetően 22 ezer embert ítéltek hosszabb-rövidebb börtönbüntetésre, és több mint 300 embert kivégeztek. Tízezren fölül volt az internáltak száma, s több mint 200 ezren menekültek el Magyarországról. Több tízezer embert „ellenforradalmi” vétségek miatt bocsátottak el munkahelyéről, tönkretették karrierjüket. Megfigyelésük az úgynevezett „puha diktatúra” alatt is tartott, egészen a rendszer bukásáig.
