„Nem bonyolódnék bele Dörner ki- és mivoltába, definiálja most őt a pályázata, ez az összegányolt pár oldal, álkulturális, álkonzervatív őrjöngés, komolytalan, megvitatásra alkalmatlan, szakmailag üres, politikailag kínos izé.” Ezzel nyit az író, amihez hozzáteszi, hogy az utólagos magyarázat mindegyike üres cinizmus. Miközben azt hittük, hogy – „…Úgy tudtuk, föltételezzük, reméljük, hogy ez a szellemiség nem összeegyeztethető a kulturális kormányzatéval, a Fideszével, általában a konzervativizmussal”.
És elfelejtettek szólni, hogy itten már változás állott be… És még csak az se állítható, véli Esterházy, hogy valamiféle egyensúlyteremtés zajlana, hiszen Márta István, „az eddigi igazgató igazán nem egy liberális fészek”. Ha akar, csináljon színházat egy neonáci honfitársunk, jegyzi meg, de mindjárt rá is kérdez: „De azt meg kéne tudni a döntés mögött állóknak válaszolni, hogy ezt mért akarná az állam támogatni. Ha a szélsőség bekerül a parlamentbe, meg kell kapniuk azt, ami törvény szerint nekik jár, pénz, szolgálati autó, székház, mittudomén – de barátságosnak nem kell lenni. Ellenkezőleg: a viszolygás alapvető (minimális) hazafias kötelesség.”
Magyarázat híján tehát megint egy kérdés születik: „Azt szeretném tehát egyre rémültebben megtudni, hogy mi volt az értelme ennek a kinevezésnek, kinek áll ez érdekében, milyen erkölcsiség van e döntés mögött.” És hát válaszok nélkül csak a rombolás látszik az egészből, ami ellen a demokratáknak illenék összefogni. Lásd a Heti Válaszban vagy a Magyar Nemzetben.
De végül csak annyi marad kérdésként, „Mért”?
