Ön is emlékszik rá, hogyan értesült tíz éve a terrortámadások híréről? Munkában volt? Iskolában? Telefonon hívták? Ossza meg velünk élményeit a Facebook-on!
„Egy ügyvédi irodában ültünk a lányommal, ingatlannal kapcsolatos dolgok után érdeklődtünk. Csengett a telefonja, felvette, és döbbenten kérdezte tőlünk, hogy hallottuk-e a tragédia hírét. Nem felejtem el azt a fagyos rémületet, ami rám tört akkor. Egyébként egész nap rettentő feszült voltam, és valahogy nem éreztem magam jól az utcán” – írta Robelin.
„Igaz, én akkor csak 8 éves voltam, mégis emlékszem mindenre. Megjöttem az iskolából, megcsináltam azt a kevéske kis leckét, amit egy másodikosnak szoktak adni és bementem anyuék hálószobájába nézni a tévét. Anyu egy idő után bejött a szobába, amikor megszakították az adást, és akkor láttuk, hogy füstöl a WTC. Anyuék döbbenten álltak a történtek előtt. Nem voltak képesek felfogni, hogy ilyen létezik. Akkor még nem értettem mi az a terrortámadás, anyuék sem magyarázták el, annyit mondtak, hogy majd ha nagyobb leszel elmondom. Hát nagyobb lettem és rájöttem, megnéztem, utánanéztem a történeteknek, és számomra ma is felfoghatatlan, hogy akkor ezrek haltak meg. Tegnap volt a tévében a United 93 című film, megnéztem, és ott értettem meg igazán a dolgokat, akkor láttam meg a dolog emberi oldatát. Azt a napot míg élek nem fogom elfelejteni” – számolt be élményeiről Dávid.
„Én a suliba indultam, mert délután volt órám aznap és mielőtt elindultam még bekapcsoltam a tévét, mindenhol az ment már, el is késtem miatta, mert végignéztem, szörnyű volt, a suliban is már erről beszéltek mire beértem. Másnap megvettem egy újság kiadványt a két toronyról, két óra alatt el is fogyott az elsőre nyomtatott összes példány” – írta Szilvia.
„A nyaralóból éppen haza készülődtünk, szép fényes nap volt, szólt a rádió, egyszer csak hallottuk a bemondó rezignált hangját, amint beolvasta a hírt. Döbbenetes volt! Azonnal indultunk, mert nem tudtuk, mi jön ezután. Itthon a tévéközvetítést figyeltük. Emlékszem, hogy a drámai képek, a tragédia láttán sírtam. Olyan elevenen él bennem, hogy most is potyognak a könnyeim” – olvasható Zsóka bejegyzésében.
„Én akkor éppen sorkatonai szolgálatomat töltöttem Tatán. Éppen alegység ügyeletes szolit adtam. Egy tévé volt az egész századszinten, azon néztük a közvetítést. Le voltunk sápadva rendesen, zabszem nem fért volna fel a s*ggünkbe, mert akkoriban az az egy dandár volt, ami NATO-alakulat volt egyben. Nem írom le részletesen azt a felhajtást, ami akkor ott történt, de világvége hangulat uralkodott szinte mindegyikőnkön!” – osztotta meg Károly.
„Éppen Bagdadban értesültem a dolgokról, este már kijárási tilalmat kaptunk és azt sem tudtam, hogy vajon megérem-e a reggelt…” – írta Róbert.
„Én ugyan csak 4 éves voltam és éppen Tunéziában voltunk, és repültünk hazafele, amikor a gépen a hangosbemondóba bemondták. Én ugyan nem értettem mert kicsi voltam. Mesélték szüleim amikor 10 éves voltam. A repülő színére a mai napig pontosan emlékszem sötétkék és narancssárga volt. Anyukám és apukám féltek de nem mondták meg nekem sem a testvéremnek. Ferihegyen géppuskákkal vártak minket és szigorú ellenőrzés volt” – mesélték a szülei Daninak.
„Én éppen rágyújtottam az ENSZ-palota melletti diplomata building előtt, mikor alacsonyan húzott el az első repülő fölöttünk. Pár perc múlva minden szirénázott, akkor gondoltuk, baj van” – számolt be Zoltán.
„Én aznap is tanítottam: 6 történelem óra, 6 rendhagyó emlék az osztályaimnak, a tanítványoknak, a kollégáknak. A középiskolások akkoriban kezdték a chatelést megszeretni. Azon a napon majdnem mindenki erről írt, s nem a szokásos: tanulás, randizás, hogyan lógjunk a suliból és hasonló témák voltak napirenden. Aztán még egy 4-5 hétig érezni lehetett a kedélyeken, hogy valami rendkívüli történt. A következő évben még volt ezen a napon egy kis megemlékezés iskolai szinten, aztán a dolgos hétköznapok elfedtettek mindent. Az elmúlt 10 évben ennek hatására sok minden megváltozott. Aki gyakran utazik repülővel, az érzékeli is a mindennapokban. A híradó képeiből egy olyan asszony képe maradt meg bennem, aki 4 gyermekét, a férjét, a húgát vesztette el egyszerre…! Borzasztó” – írta Mónika.
„Hannoverben voltunk a 4 éves kisfiammal, a férjem akkor odakint dolgozott. Vásárolni indultunk, mikor a rádióban hallottuk a híreket. Azonnal visszafordultunk, és hazamentünk az ottani lakásunkba. A második becsapódást már élőben láttuk a képernyőn. Minden tévécsatornán csak erről volt szó. A kisfiam nem értette a német nyelvet és megkérdezte, hogy ez milyen film, hogy minden csatornán csak ez megy. Mondtuk neki, hogy ez sajnos nem film” – osztotta meg Zsuzsanna.
„Tanítottam. Amikor a délutáni csoporthoz jött az egyik kolléganő oktatni, akkor mondta, hogy mit látott a CNN-en. Hihetetlen volt. Elindultunk a barátnőmmel az IKEA-ba enni és az étteremből felhívtuk a lányát, hogy nézze már meg, hogy mi is történt valójában. Én felhívtam a volt férjemet, aki egy katonai bázison dolgozott. Mondta, hogy már lezártak mindent, riadókészültség van és nem is mehet haza. Akkor tudatosult bennem, hogy annál is nagyobb baj van…! Utána az egész napot a tévé előtt töltöttük. Némán… Tudtuk, hogy valami örökre megváltozott!” – olvasható Judit írásában.
„Suliban voltam, aztán délután a Terra Nostra című sorozatot néztem, miközben kiírták, hogy terrortámadás történt, pár perc múlva meg is szakították a műsort, és rendkívüli híradó következett. Párhuzamosan a Kossuth rádiót is hallgattuk” – írta Zsófi.
„Ezt a napot soha nem felejtem el! Kertemben térden kúszva gyűjtöttem a mogyorót, mikor kertszomszédom átszólt, kitört a háború! Megtámadták Amerikát! Ilyen korán berúgtál? – kérdeztem. Menj, és kapcsold be a tévét… – volt a válasz” – emlékszik vissza Bertalan.
„Mentem a gyerekért a suliba és hallgattam a rádiót a kocsiban. Először azt hittem, valami vicc, aztán gyorsan kiderült, hogy nem, mert – rendőr voltam -, már csörgött is a telefonom, hogy fordulhatok vissza, senki nem tud semmit, de be lett rendelve mindenki. Aztán végül hazajöttünk és ültem döbbenten a tévé előtt, néztem a CNN-t és megállíthatatlanul folyt a könnyem az én városomért. Míg élek nem felejtem el azt a napot” – írta Ottília.
