Az óbudai lakótelep parkolójába már délután leparkol egy szakadt furgon, a népes család hamar berendezkedik az autók között. Paplan az első szélvédőre kívülről, mert úgy jobban véd a nap ellen, kempingszék apának az autó árnyékába. Anya a raktérben pakol és néha kiordít valamit a pihenő családfőnek, vagy a közelben rohangáló és visítozó gyerekeknek. Délután csörögve, zakatolva, lépésben haladva körbejár néhány 30 év körüli autó, utánfutójukban pár vas kacat. Az első területfoglalók és felderítők érkeznek, másnap lomtalanítás lesz. Kora este már gyűlik a nép és az élet is kellemesebb: néhány lakó már kitett az utcára egy-egy régi kanapét, heverőt, matracot. Ezeken kényelmesebb. Ráadásul ahova az első tette, oda viszi a többi is, vagyis megvannak a lassan kialakuló gócpontok, ahonnét szemmel lehet tartani a kaput és a konkurenciát is. A gyerekek is jobban elvannak az egyre gyűlő kacatokkal.
Másnap reggel a jól ismert látvány tárul az ember szeme elé: szemét- és lomhalmok sorakoznak egymástól 50-100 méterre, mindegyik mellett őrszem ül vagy heverészik. Ha nyílik a kapu, már ketten ugranak, itt minden érték, és a gyorsaság a legfontosabb – aki kapja, marja. Délelőtt elnéptelenedik az egyik kis park három szemétdomja. Pihen a tulajdonos, vagy elment az eddigi zsákmányt értékesíteni? Nem tudni, de itt az idő, hogy „nyugodtan” lerakhassak néhány ócskaságot és egy kimustrált nyomtatót. Mire leérek, jól öltözött idős ember kutatja a lomot. Kérdőn néz, hát megkérdezem, érdekli-e a műszaki cikk. Működik? – kérdi. Nem, de hát a réz, a satöbbi… Legyint: akkor nem, majd jönnek az „összetörők”, azok egy deka rézért rommá törnek mindent. Sokan egyébként ráírják, hogy működőképes, az megéri – teszi hozzá. Azzal búcsúzunk, hogy bizony vannak még rendes emberek.
Régiségre mennek
Kora délután visszatér az idős, nagybajszú „tulajdonos”, a körülötte meg-megjelenő gyerekek, asszonyok és fiatal férfiak fel-feltűnnek a környező kupacoknál is, ebből gondolom, hogy nagy területe lehet. Egy kényelmesnek tűnő karosszékben ül, pásztázza a környéket. Ha valaki lomot hoz, fel sem kell néznie, a szemével int – a többiek már futnak is felmérni az új árut. Látszik a tekintély, ő az én emberem. Odasétálok, szóba elegyedek vele, mert hát újságíró vagyok, meg kérdeznék ezt-azt ha lehet. Lehet persze, itt vagyok estig, ráérek – közben vagy három fiatal fog közre, igen aktívak: lomot már kihoztad? Aha, és kis pénzecske nincs? Pénz nincs, de cigarettával megkínálom őket. Mindenki az öregre néz, de ő csak csóválja a fejét. Dohány van, valami ital kellene, szomjas itt az ember – mondja. Ezt őszintén sajnálom, de a véleményemet bátran magamban tartom, és pénz akkor sincs.
Fotó: Vajda Péter / MTI
Nem jó, hogy körülállnak, de felteszem a Pulitzer-díjas kérdést: mire „vadásznak”, mi a legértékesebb? Még jó, hogy nem fogadtunk, mert műszaki cikkre, vasra vagy rézre tettem volna nagyobb összeget. A válasz: festmény. Ezt persze nem hiszem el, ki az, aki kidobna akármilyen festményt is. Már csak a keretnek is ára van. Pedig bizonygatják: festmény, régiség, porcelán. Mint kiderül, jól jön a vas, az alumínium és a réz is, de nem nagyon éri meg vele bajlódni. Aha, akkor ők még nem az „összetörők” – örülök a frissen szerzett tudásnak. És akkor, mintha meg lenne rendezve, az egyik ház mögül két lány siet ki, mennek is tovább, és a kezükben egy nagyjából 120×100 centiméteres „festmény”. A képet nem látom, a másik oldalra néz, de a keret kétségkívül díszes, faragott, „aranyozott”…
Többszázezer forint lehet a nyereség
Az öreg felül a karszékben, int egyet, de az ifjoncok már enélkül is rohannak. Na, mondtam, hogy van festmény – dől vissza interjúm alanya. Fél perc múlva jönnek is vissza: „már van vevőjük rá hatezerért”. Jól van, lesz majd másik. Beszélünk tovább, ez a terület és néhány másik az övék, mert ők voltak itt először, csak az elsőség számít. Persze, ezt is nehezen hiszem, de határozottan állítják, hogy ezt „nagyjából” mindenki betartja, nem szokott konfliktus lenni. Ez utóbbit én is kerülöm, így inkább nem feszegetem. Azt sem, hogyha szerintük legális, amit csinálnak, akkor szerintem is (a cikk végén kiderül, hogy mégsem az…). A csapat Csepelről érkezett, és bár többször előfordult már, hogy üres kézzel tértek haza, de átlagban 100 ezer forintra becsülik a nyereségüket egy-egy lomtalanítás alkalmával. Jobb helyeken, szerencsés esetben ennél több is összejöhet, volt már 500 ezer is.
Fotó: Rózsahegyi Tibor / MTI
Elmondásuk szerint egyébként egymástól, „szájról szájra” terjedő infók és az internet segítségével mindig megtalálják az aktuális helyszínt, bárhogy próbálják is titkolni a közteresek. És valóban, a neten tényleg vannak „lomis” fórumok, ahol jó előre be lehet szerezni az értesüléseket. A társaságtól azonban szűk tíz perc után elbúcsúzom, főleg miután egyre többször emlegetik azt a bizonyos pénzecskét. Végezetül még egyszer megkínálom az öreget cigivel, de ő továbbra is inna, dohány az van.
Ezek után az ablakból folytatom, mert látni akarom az összetörőket, akik a képzeletemben már a lomisok gyorsreagálású, könyörtelen elitegységévé nőtték ki magukat. De estig nem történik semmi, néhány „hobbista” keresgél a lomok között könyveket és egyéb apróságokat, egy furgonnal a papírt gyűjtik össze. A terület gazdái nem szólnak, amíg számukra értékes tárgyat nem kotor ki egy „idegen”. Ha ez megtörténik, megbeszélik vele, hogy tegye vissza, mert neki arra nincs szüksége. Vagy megalkudnak rajta, mint ahogy a festménnyel is próbáltak. A legrosszabb eset, gondolhatjuk, amikor a „házigazda” és az „ellenfél” csapatai azonos létszámban képviseltetik magukat és az erőviszonyok is kiegyenlítettnek tűnnek…
Szegények ezek az emberek, nagyon. Mélyszegénység, munkanélküliség és segélyek ide vagy oda, ők most dolgozni jöttek, ebből bevételük van, „fenyegetést” senkire nem jelentenek.
Megérkeznek az összetörők
Este nyolc körül az öreg és csapata elhagyja a helyszínt, és akár ezért, akár véletlenül, de percek múlva megérkeznek ők. Az összetörők. Nyugati autóval jönnek, van vagy 35 éves, nehéz eldönteni, hogy a motor, a karosszéria, vagy az utánfutóba halmozott vashulladék csörög és zörög-e jobban. Gyorsan hajtanak, hirtelen állnak meg az út közepén, ketten ki a kocsiból, az ajtók nyitva, futva közelítik meg az 50 méterre levő célpontot. A harmadik marad az autónál. Biztosít. Egy perc, és vissza is tértek a zsákmánnyal: néhány felismerhetetlen eredetű fém cső és egy monitor. Igen, egy régi, „hagyományos” CRT-monitor. Akció első fele vége, az autóval rendesen leparkolnak, a csövek utánfutóra, majd hárman veszik kezelésbe a képernyőt.
A szakmunkával járó csörömpölést, kopácsolást, hangzavart mindenki el tudja képzelni, itt most csak a mesterfogásokra térünk ki. Hogyan verj szét egy monitort tíz perc alatt ahelyett, hogy csavarhúzóval két perc alatt végeznél? Először is kezdd el ütni az első kezed ügyébe eső tárggyal ott, ahol éred és olyan erővel, amekkorával csak bírod. A legjobb, ha ezt ketten egyszerre csináljátok. Kezdd el rugdosni a sportcipődben az üvegszilánkkal és törött, éles műanyaggal borított gépet, amíg felismerhetetlenné nem válik. Ezután emeld magasan a fejed fölé, és vágd a földhöz úgy 25-ször. Ezt a műveletet szigorúan a parkban csináld! Egyrészt, mert a puha talajon semmi eredménye nem lesz, másrészt ha az úttesten csinálod, biztosan meglincselnek a lakók. Ha mindezen túl vagy, állj meg egy kicsit pihenni és gondolkodni, mert folytatni már úgysincs erőd.
Rögtön eszedbe jut, hogy a kocsiban van vasrúd és kisbalta, ezekkel néhány tucat jól irányzott ütéssel már fel is nyitottad a szerkezetet. Tedd el a három rézkábelt, majd ülj be az autóba és hagyd magad mögött a 23 négyzetmétert centiméter vastagon beborító törmelékhalmazt. Így dolgoznak az összetörők.
illegális
Hivatalosra fordítva a szót, a „lomizás” illegális, szabálysértésnek minősül, Budapest lakossága ugyanis a lomokat a Fővárosi Közterület-fenntartó Zrt. részére készíti ki a közterületre. Vagyis a lomok a lakosságtól az FKF Zrt. „tulajdonába” kerülnek, így annak „elbirtoklása” jogellenes. Más szempontból pedig a hulladékok – és ide tartoznak a lomok is – begyűjtése engedélyhez kötött tevékenység. Az engedéllyel nem rendelkezők szabálysértést követnek el – tudta meg az fn.hu az FKF Zrt-től. A „lomisok” tevékenysége ugyanakkor pluszköltségat okoz a cégnek, hiszen a nagyobb területen széttúrt, apró darabokra tört hulladékot tovább tart összeszedni, mint ha egy darabban kellene berakni, elszállítani.
A közterület-fenntartónak csupán sejtéseik vannak arról, milyen csatornákon szivárognak ki a lomtalanítások idejéről és helyéről árulkodó információk, de ezeket igyekeznek korlátozni. Arra törekszenek, hogy csak az érintettek szerezzenek róla tudomást, és ők is csak másfél-két héttel megelőzően kapnak értesítést a kikészítés időpontjáról. Az FKF egyébként a lomokat nem válogatja szét, az összegyűjtött kupacok vagy a Fővárosi Hulladékhasznosító Műbe, vagy a lerakóra kerülnek.
