Érdekes párhuzamot von azután a Mccarthy-korszak és az Orbán-hatalom között. A második világháború utáni Amerika egyik legsötétebb időszakában a „szenátor nevével forrt össze az az éveken át tartó boszorkányüldözés, amelyet (…) a kommunistaellenes hisztéria hullámait meglovagolva, látszólag a „kommunista veszély”, valójában azonban baloldali és liberális művészek, értelmiségiek és szakszervezeti vezetők ellen folytatott”. A totalitariánus diktatúrák logikáját és pszichológiai fegyverzetét átvéve, „a hajsza deklarált célja az volt, hogy megtisztítsa az amerikai közéletet mindazoktól, akikre a hatalmon lévő republikánusok rásüthették, hogy veszélyt jelentenek a „valódi amerikai értékek” számára”.
Ma már persze látható, hogy „mindenki ellenséggé vált, aki nem tudta elég meggyőzően bizonyítani a konzervatív amerikai életeszménnyel való azonosulását. Az amerikai társadalom érdekeinek védelme, a másként gondolkodók elleni hajsza – természetesen – nem volt más, mint kőkemény hatalmi harc”.
„A parlamenti vizsgálóbizottság előtt zajló koncepciós eljárások vezénylésére pedig kiválóan alkalmas volt a fanatikus Mccarthy szenátor, akit teljesen megrészegített az ölébe pottyant hatalom, és ostoba megszállottságában fogalma sem volt arról, hogy kik azok a szellemi nagyságok, akik e megalázó eljárások áldozataivá válnak.”
Vásárhelyi így jelzi a párhuzamot: „Aztán gyorsan elfelejtettük a mccarthyzmus ijesztő példáját és történelmi tanulságait, hogy most ugyanolyan hitetlenkedve és bénultan nézzük végig a kérészéletű magyar liberális demokrácia hasonló logika alapján szerveződő, kelet-közép-európai brutalitással végrehajtásra kerülő felszámolását.” Csakhogy ott „a társadalmi kijózanodásban, a boszorkányüldözés megállításában oroszlán szerep jutott a többé-kevésbé csorbítatlanul működő jogállami intézményeknek; az alkotmányosságnak, az igazságszolgáltatásnak és a demokrácia értékei iránt elkötelezett médiának”.
Azután hozzáteszi később: „…mi pedig tudjuk, hogy nekünk nincs ilyen szerencsénk. Nálunk már nem működnek a demokrácia alapvető és világos szabályai, minket már nem védenek a jogállami intézmények, mert a (…) hatalom mai birtokosai tudják, hogy amíg a demokratikus intézmények épek és működőképesek, addig a jogállami működést ellehetetlenítő törekvések által elindított folyamatok visszafordíthatók, hiszen a demokrácia egyik legfőbb erénye éppen az önkorrekcióra való képessége. Ezért volt olyan sürgős számukra a – ha mégoly gyenge teljesítménnyel is -, de létező intézményrendszer tartalmi kiürítése, politikai függetlenségének felszámolása.”
(A teljes cikk az ÉS-ben olvasható!)
