Ennek egyik különös példája, hogy „három romániai megye, a túlnyomó többségben magyarok lakta Hargita, Kovászna és Maros” vezetői elhatározták, hogy képviseletet nyitnak Székelyföldnek Brüsszelben. Ehhez nyilván kellett budapesti biztatás épp úgy, mint az Európai Parlament erdélyi magyar képviselőinek az aktivitása.
Székelyföld lobbistái azonban a Magyar Régiók Házába költöztek be június 1-jén az EU székhelyén. Nem mellesleg ez a 2004 óta ki tudja mennyiért bérelt épület jóformán üresen állt, „a hét magyarországi régió közül egyedül az észak-alföldinek működik ott irodája, rajta kívül még a Magyar Fejlesztési Bank lakik benne”. Viszont ez mégiscsak egy, a magyar állam által fenntartott létesítmény. Vagyis a magyar állam képviselete!
„Székelyföld egy megítélés alá esne a magyarországi régiókkal? Bukarestből kifejezetten kérték, hogy a magyar kormány ne képviseltesse magát a brüsszeli megnyitón” – mutat rá Lipovecz. „Semjén Zsoltot viszont ez az üzenet kevéssé zavarta, jelenlétével adott nyomatékot a magyar kormány abbeli eltökéltségének, hogy nemzetközi aktivitásában valóban nem ismer határokat.” (Semjén persze aligha maga találta ki, hogy ő bizony ott lesz!)
Az a baj, hogy ezt a magyarságügyet nem csak ebben az esetben sajátítottuk ki. Mert például nálunk „az egyetemes magyarság ügyét a szó szoros értelmében államosították. Június 4-éből, a nemzeti összetartozás napjából gyakorlatilag állami ünnep lett, zászlófelvonással, lovasbandérral, kisiskolások ünneplőbe öltöztetésével, zagyvaságokkal teli szónoklatokkal. És mindehhez párosulnak az olyan, a szomszéd országokat zavarba ejtő aktusok, mint amilyen a brüsszeli „befogadás” is…”
A berlini fal leomlása után sok európai vezető ijedt meg. „A Jaltában, illetve Postdamban megrajzolt – és az 1947. évi párizsi békeszerződésekben rögzített – határok azonban gyakorlatilag változatlanok maradtak. A politikusok – a minden országban meglévő szélsőségeseket leszámítva – pontosan tudták, hogy a hidegháború és a két rendszer szembenállásának megszűnésével valamilyen etalonhoz mégiscsak ragaszkodni kell. Ez pedig az európai államok határainak az idén 55. évébe lépő rajzolata.”
Székelyföld ügye nem azonosítható a más európai szeparatista törekvésekkel, annyiban azonban igen, hogy azokban „az őket alkotó nemzet egésze, de legalábbis nagy többsége él”. Ideje lenne már tudomásul venni, hogy a „határok eltolásában – a Nagy-Magyarország-matricával közlekedő autósok álmainak megvalósításában – egyetlen ország, egyetlen nemzetközi szervezet sem segédkezne Magyarországnak”.
(A teljes cikk az ÉS-ben olvasható!)
