„Ismertem egy ex-horthysta pilótát, aki egy javító-nevelő intézetben volt tornatanár. Focizni tanította a gyerekeket, és meccsekre vitte őket. Igen ám, de nyilván volt köztük olyan, aki gyengécske volt a fociban. Mit gondolnak, mit csinált erre az edző? Szerzett egy jó fényképezőgépet, és kinevezte a fiút fotóriporternek”– meséli az első anekdotát Görgényi István az ELTE Pszichológiai Intézetében tartott előadásán.
Ha a versenyt visszafojtjuk, akkor sem tűnik el, csak olyan helyeken nyilvánul meg, ahol kisebb a kontroll. A versenyt támogatni kell, de kontrollálni, és tágítani a versenyek körét, hogy mindenki megtalálja, ő miben jó – folytatja az egykori világbajnok vízilabdás, aki később edző és szövetségi kapitány is volt, végzettsége szerint pedig jogász, család- és csoport-terapeuta, csoport-dinamikai kutatással és tanácsadással foglalkozik.
Szerinte hiba, hogy az iskolában együttműködésre tanítanak, arra pedig nem, hogyan kell bánni a versengéssel. Hiszen ezáltal úgy teszünk, mintha nem lenne. Vagy legalábbis csak káros lehetne. Holott szerinte a versengés egyszerűen van; a funkciója, hogy megtanítson a küzdeni tudásra és a döntéshozásra is, serkenti a kreativitást és energetizál. A jéghokiban vagy a vízilabdában például a verekedés része a meccsnek, ezért ha az edző az edzésen lefojtja azt, a játékosai nem készülnek fel az éles összecsapásra. „Komolyan mondom, mert kipróbáltam – mondja kis mosollyal a szája szélén – A lényeg az, hogy kontrollálja az edző, hogy ne szabaduljon el…”, és valóban. Minden állítását egy-egy az elmúlt 30 évben játékosként, edzőként vagy terapeutaként megélt élménnyel támaszt alá.
Görgényi istván pályafutása
1957-től a Budapesti Honvéd, 1970-től a Budapesti Vasas, majd 1977-től a Tatabányai Bányász vízilabdázója volt. 1966 és 1975 között kilencvenhat alkalommal szerepelt a magyar válogatottban. Tagja volt az 1972-ben, Münchenben olimpiai ezüstérmet, az 1973-ban, Belgrádban világbajnoki címet és az 1974-ben, Bécsben Európa-bajnoki címet nyert magyar csapatnak. A válogatottban 1975-ig játszott, az aktív sportolástól 1982-ben vonult vissza.
A müncheni olimpiára készülő vízilabdás 1972-ben. Fotó: Petrovits László / MTI
1976-ban az ELTÉ-n jogi doktori, 1978-ban vízilabda szakedzői oklevelet szerzett. Visszavonulása után az Újpesti Dózsa, majd 1990 és 1994 között a francia Nice vízilabdacsapatának edzője volt. Később Ausztráliában telepedett le és az ausztrál női vízilabda-válogatott szövetségi kapitánya lett. Irányítása alatt a 2000. évi nyári olimpián Ausztrália női vízilabda-válogatottja olimpiai bajnoki címet nyert.
Görgényi a sport területén szerzett tapasztalatát a kétezres években a szervezetekre is kiterjesztett Hunting Territory (vadászterület) modellbe illetve módszerébe sűrítette, amely a csoportdinamikára épít. A módszer a személyes tér elosztását térképezi fel, hogy megtalálja az átfedéseket és „gap”-eket (réseket), hogy ezáltal hatékonyabbá tegye a csoport együttműködését. Azaz feltérképezze, hogy a feladatkörökben éppúgy, mint a személyes komfortzónában kivel lehet konfliktusunk a feladatköreink vagy személyes területünk átfedései miatt, illetve kivel miben és hogyan működhetünk együtt hatékonyabban. Nagy hangsúlyt fektet az informális kapcsolatokra is, akárcsak az együttműködést gátló konfliktusokra. Hiszen a csapatsportban jártasak tapasztalhatják, gyakran a legártatlanabbnak tűnő játékok alakítják ki az informális hierarchiát – mondja Görgényi, majd a vízilabda edzések szünetében zajló játékokról mesél: hogyan centizték ki a labdával azt a szűk rést, ami a kaput tartó oszlop és a medence széle között volt, és hogy a legügyesebbek tiszteletet élveztek.
A hierarchia persze nem kőbe vésett, hanem dinamikusan változó. Ezért nem spórolhatjuk meg a céljaink egyszerű irányokra való bontását. Ha egy pillanatban valamiben rosszak vagyunk, az még nem azt jelenti, hogy sosem lesz keresnivalónk azon a területen. Gondoljunk csak Scottie Pippenre! – ajánlja Görgényi. Úgy lett a Chicago Bulls második embere, hogy a college-ban, ahova járt, bár a csapatba nem fért be, meghagyták intézőnek. Közben hirtelen nagyot nőtt, egy edzés alkalmával sérülés miatt kiesett egy játékos, aztán betették egy mérkőzésre; a többi már történelem…
Az iskola szerepe nemcsak ebben óriási: hogy odafigyeljen a gyerekek fejlődésére, felismerje a tehetséget és szabályozza a versenyt, de azzal is tisztában kell lennie, hogy ez a legnyilvánvalóbb találkozási és integrációs pont, ahol a társadalom egyébként gyakran elkülönült tagjai – gazdag és szegény, cigány és nem cigány gyerek – összetalálkozik, együttműködik és verseng. Itt lehet megtanítani tehát nekik ennek a kezelését – ahol a tanár a hokiedző, akinek minden pillanatban résen kell lennie.
A hetvenes években a sikertől való félelem még sokkal erősebben volt jelen a társadalomban, és legfőképpen a nőkre volt jellemző. A fiúkat inkább versengésre, a lányokat pedig együttműködésre nevelték, ami még inkább a nők közti rejtett versengést erősítette. Manapság ez a szociális kívánatosság már kevésbé szigorú a nőkkel, és bár a karrierista nő képe még mindig sokak számára visszataszítóan hat – de legalább is minimum csúnyának képzeljük a nőt, akire ez illik -, addig mégsem idegen a kép számunkra. A teljes állásban dolgozó nő pedig egyenesen kívánatos szerep. Abban tehát léptünk előre az elmúlt évtizedekben, hogy nyíltabban vállaljuk a versengést. Ami azonban még legalább ennyire fontos Görgényi szerint, az az, hogy annak is tudatában legyünk, miért folyik a harc.
Harc a területért. Fotó: Kovács Attila / MTI
Több kutatás eredménye is igazolja, hogy férfiak körében sokkal gyakoribb az egymás kárára elkövetett bűntett, mondjuk a gyilkosság – képesek egymást néhány ezer forintért, apró sérelemért is megverni, leszúrni, lelőni. Mint ahogyan a szarvasok összeakasztják az agancsukat párzási időszakban. Észre kell vennünk, hogy a verseny gyakran szimbolikus tétért folyik. Ha pedig tudjuk, mi a célunk, még ha az megegyezik is az aktuális ellenfelünk céljával, megtalálhatjuk azokat az átfedéseket, amik mentén esetleg érdemes együttműködnünk.
Görgényi szerint a politikai pártok is előrébb juthatnak azáltal, ha analizálják a „terepet”. A Hunting Territory modell alapján felbontva a „vadászterületet” hatáskör és feladatkör szerint egyszerű módon átláthatnák, mely területeken kell versengeniük, és melyeken kíván a cél együttműködést. Ez az, amit manapság a pártok mintha elfelejtenének. Pedig a képlet egyszerű: analizáció, és a legegyszerűbb, leglényegibb gondolkodás útján meg kell osztani a cselekvési teret.
Görgényi István abban bízik, az internetes közösségi oldalak lesznek azok, amelyek a társadalmi csoportszerveződést átformálják. A net a politikai alapon szervezett merev szembenállást feloldja, kinyitja, és más alapon szervez csoportokat, amelyek tudnak feladatok mentén kompromisszumokat kötni és együttműködni. A világot megjárt szakember azt mondja, azért van itthon, mert a tudomány és az üzleti szféra területén, a középosztályban szerinte nagy a szellemi pezsgés, amely előbb vagy utóbb elhozza a kulturális változást.
