„Én csak egyet mondok Pelikán elvtárs… A nemzetközi helyzet fokozódik…
– Fokozódik? Ismétli meg Pelikán. – Jó tudni.
– Ezt sose szabad elfelejteni…
– Ezt nem is fogom… – fogadkozik Pelikán, a gátőr, aki sose akart hős lenni.
Virág elvtárs fáradt léptekkel odamegy Pelikánhoz, megáll mögötte.
– Egyszer még kérünk magától valamit, drága elvtársam!
– Tessék már kérni! – könyörög Pelikán.
– Mindent a maga idejében…
– Nem bírom a feszültséget…” (Bacsó Péter: A tanú)
Pelikánon nem fog az idő, ami vagy megállt, vagy soha, soha….
Aki attól félt, hogy a „helyzet fokozódik”, tévedett. Ma már pontosan látható, hogy sínen maradt – persze új néven – a Szocialista Szellem Vasútja, a régebbi Pelikánoktól kértek valamit, de a mostani Bástyák is megingathatatlanok. A helyzet pedig köszöni jól van. Nem csinál semmit, legfeljebb kullog az egyén érdeke után, mint mindig. A történelem pedig továbbra sem tudja, mit kezdjen vele, ami határtalan és nem mostani jelenség. Íme a hitetleneknek, egy másik klasszikus.
„…E símaképü úr, az önhaszon,
Csiklándó önhaszon, mind a világ
Lejtője, mely különben súlyegyent
Tartván, mehetne szépen, igyenest;
Míg e haszonvágy, e jégsíma lejtő,
Mozgást irányzó hitvány nyereség,
Irány-, cél-, szándék-, pálya-, súlyegyen-
Veszítve, nyakrafőre kergeti;
Ez a lejtő, ez a haszonlesés,
Ez a hajhász, kerítő, bűvös íge
Fogá be szemhéját a fransz királynak,
Felejteté a megajánlt segélyt,
Az eltökélt, becsűletes hadat
Egy aljas, egy gazul kötött frigyért…”
(Shakespeare: János király, fordította: Arany János)
Annak idején alaptétel volt, hogy a középkori angol királyok mind szörnyű despoták voltak, de az azóta adónévadó Robin Hood története miatt talán Földnélküli Jánost utáltuk a legjobban közülük. Richárdot, a bátor és igazságost, lovagnak tekintettük. Jobban szerettük, pedig ő inkább külföldön turnézott, ködös és nyirkos hazája olyannyira nem érdekelte, hogy le sem tudta volna tenni a nyelvvizsgáját angolból. Oroszlánszívű keresztes hadjárataitól már ugorhatnánk is az új honvédelmi törvényhez vagy az újabb afganisztáni tragédiához, a Magna Charta Libertatumtól (amit azért csak Földnélküli adott ki) pedig az új alaptörvényünkhöz. A lázadó urak szerepét a drámában most nyugodtan kioszthatnánk valamelyik szakszervezeti vezérre.
„És megáll az idő, az égen néma álló csillagok
A Földön csak te vagy és én vagyok,
Hallgatsz és hallgatok,
Szerelmes szó sem csendül már.” (Hollós Ilona : Megáll az idő)
Hűbérurak, vazallusok és szolgák. Van egy szervezetünk, amely önmagában idézi Földnélküli János szellemét, köti össze Rendcsináló Viktort, Bülbül-szavú Ferencet, Pelikánt meg Bodort, illetve az 1963-as és a 2011-es magyar valóságot.
A Nemzeti Mutyiszolgálat (a név kitalált, a történet valós) megújulása – a szakma és a politika szerint elkerülhetetlen volt. A cég nem felelt meg a korszerű mutyiirányításnak. Rendcsináló Viktor emberei bátran léptek is. Leváltották a korábbi főmutyist, helyére kinevezték a cég egyik regionális alfőnökét, de láss csodát, a megújulásra alkalmatlant megtették a helyettesének. Látták persze, hogy ez kevés, ezért repülnie kellett annak a szakembernek aki a mutyiszolgálat leányvállalatát az egekbe repítette, de legalábbis a semmiből felépítette. A helyére kineveztek egy ifjú titánt, aki csak azért volt alkalmas a posztra, mert a főnökeinél alkalmatlanabbnak tűnt.
Ez lehetett a szempont akkor is, amikor a nemzeti mutyiszolgálat úgy döntött, úgy újítja meg regionális szervezeteit, hogy az mindenkinek jó legyen. A főnököknek azért, mert azok maradtak. A beosztottaiknak meg azért, mert úgyis olyan túlterheltek, hogy jobb nekik, ha nem kell új
neveket megtanulniuk. A Nemzeti Mutyiszolgálat arca is maradt. Nyájas, családias, barátságos, emberi arc volt. Olyan, aki a legszörnyűbb mutyis feladatokról is úgy tudott beszélni, hogy minden laikus elhitte: nincs baj, amíg ők a helyükön vannak.
Egymás között cserélgetett szerepek, de egyazon szereplők, kicsit átfestett díszletek között. A Nemzeti Mutyiszolgálat vezetői mégis úgy érezték, ez így kevés lesz. Ha már másként nem, külsőleg meg kell újulni: új logó, ruha meg máz, hiszen nem mindegy milyen színben tűnik fel a szervezet.
Ha már szín, meg színváltás, legyen a végére egy vörös farok. A minap a mutyizmusról – elég gusztustalan szó – is írt Gyurcsány Ferenc. Történt ugyanis, hogy a volt kormányfőt megkeresték párttársai, segítséget kértek tőle hitelt szerezni egy sokmilliárdos üzlethez. „Leesett az állam. Mondtam nekik, hogy én üzlettel nem foglalkozom, én politikus vagyok. Még a látszatát is kerülni szeretném, hogy üzlet és politika közvetlen kapcsolatba kerülhet.”
Olyan szép! Ugye mindenki maga előtt látja a képet, amely alatt a szinkron sajnos nekem megint Shakespeare.
„Nincs bűn előttem más, csak aki gazdag;
Ha dús leszek, ez a szó lesz erényem:
Nincs bűn, csak élni koldusan, szegényen.
Ha már királlyal érdek szót szeget:
Jer, jer, haszon, imádlak tégedet!”
Él és virágzik a familiáris rendszer. Már nem a király ad birtokot, de a feudum – föld – átjátszására van sok példa, ahogy arra is, hogy a familiárist megfizetik, hűségéért. Természetesen kiderülhet, hogy Sukoró és a házi fogász támogatása egyáltalán nem mutyi, mindkettő jó ügy.
Eldönti ezt is az idő, amely már sok mindenre megtanított bennünket. Főleg azoknak a pillanatoknak a fontosságára, amikor nem számít az idő. Amikor nem mutyizol magaddal sem, mert nem érdekes, hogy korábban mit fogadtál meg: hogy bebizonyítod, hogy megnyered, véget vetsz és pontot teszel. Állítom, hogy a tudósok kóklerek, amikor azt hirdetik, az embert a nehézkedés tartja a Földön. A Fenét! Az embert az ember köti ide. A tételt még nem tudtam igazolni, de majd. Idővel.
