„Hajdú tavaly óta nem országgyűlési képviselő. Korábban kormánytag is volt, de 2010-ben pártja vereséget szenvedett, ő meg sok év után a törvényhozáson kívül találta magát. Mihez kezdjen egy politikus, ha civil szakmájából már régen kikopott. Mihez ért, mi értékes benne, eladható tudás, tapasztalat?
Hajdú értette, hogy itthon nehezen fog munkát találni. Utálta, hogy mindenki fél az új hatalmasoktól, hallja ő is a pletykákat, hogy kire küldik rá az adóhivatalt, vagy milyen más módon próbálnak kellemetlenkedni kormányhoz közeli emberek, de mit tehetett. A küzdelem nem sok jóval kecsegtetett volna, egyébként is, hogyan küzdjön, nem kényszeríthet senkit, hogy adjon neki munkát. Magában persze megvolt a véleménye azokról, akik nem is olyan régen egymás lábát taposva keresték vele a kapcsolatot, most meg nem mernek még találkozni sem, nehogy meglássák őket. Na, mindegy, csak legyintett.
Hajdú megértette, hogy itthon nem sok babér fog teremni számára. Elindult külföldre. Végül is sok tapasztalatot szerzett EU-s ügyekben, gondolta ez más országnak is fontos lehet. Horvátország az EU-s csatlakozás küszöbén áll. Elkelhet nekik egy kis segítség – gondolta emberünk. Közel egy évig eltartott, amíg sok befektetett munka, tárgyalás, ajánlattétel után megkapta első megbízását. A munka elvégzéséhez további szakértőkre volt szüksége. Sebaj, mondta magában, sok embert rúgtak ki mostanában, lesz itt annyi szabad szakértő, hogy Dunát lehetne rekeszteni velük.
Hajdú jól kalkulált. Könnyen talált további munkatársakat, sőt jól ismert magyar cégeket is, akik örömmel csatlakoztak volna a teamhez. De valami meglepte. Többen is azt kérték, hogy valamilyen kerülő módon hadd szerződjenek Hajdúval, mert nem szeretnének vele még ilyen kapcsolatba se kerülni, hátha megorrol rájuk a fideszes hatalom. Ez sok volt Hajdúnak, és nem állt kötélnek. Ő ugyan nem fog bujdokolni, és nem kellenek neki olyanok, akik nem mernek vele dolgozni még külföldön sem. Nehogy megbántsuk az új hatalmasokat! Röhej – mondta amolyan „csak azért is” daccal fűszerezett felháborodással magában.”
Gyurcsány Ferenc történetét azzal zárja, hogy nem az aggódó, megszeppent embereket akarja bántani. Miért tenné? „Életükért, családjukért felelősséget érezve nem mernek kockáztatni. Nekik kell tudni, hogy meddig képesek elmenni.”
A volt kormányfő azt ugyanakkor kérdésnek tartja, „hogyan néz önmagára az a hatalom, amely ilyen hangulatot teremt? Milyen országot képzelnek? Azt hiszik, hogy félelemkeltéssel lehet tartósítani egy hatalmi berendezkedést? Ideig-óráig talán. De aztán egyszer csak hirtelen elege lesz sokaknak a félelem fojtogató levegőjéből. És akkor gyorsan megváltozik minden. Kiderül, hogy a hatalmasok mégsem olyan erősek, hogy támogatottságuk egy pillanat alatt szertefoszlik, és csúfos vég közeleg. Talán így fog történni. Talán…” – zárul az ellenzéki képviselő írása.
