A 2008-as, úgynevezett szociális népszavazás elsöpörte a felsőoktatási tandíj (akkori nevén képzési hozzájárulás) bevezetésének lehetőségét. Már az akkori vitában is sokan figyelmeztettek, hogy rendszer így fenntarthatatlan, hamarosan újra muszáj előhúzni valamilyen kormányzati fiókból az – akárhogy is átnevezett – tandíj ötletét.
A „nem lesz tandíj” kormányzati mantra persze éppúgy tartja magát, mint a „nem lesz megszorítás”. Utóbbi ugyan már kezd kikopni. Nem csoda, a Széll Kálmán Terv, és a konvergenciaprogram brutális megszorítása idején annak időszerűsége az MSZP 2008-as „Beindulunk”- kampányának időszerűségét idézi.
A „nem lesz tandíj” viszont még tartja magát. „A tandíj a Gyurcsány-korszakkal együtt megbukott”- jelentette ki többször is Szijjártó szóvivő, akihez gyorsan csatlakozott Pokorni Zoltán oktatási bizottsági elnök, Réthelyi miniszter és mások is.
Hoffmann Rózsa tavaly májusban még nem tartotta ördögtől való dolognak a tandíjat, de hozzátette egyelőre nincsenek meg azok az ösztöndíj-feltételek, amelyek lehetővé tennék annak bevezetését úgy, hogy az a rosszabb anyagi körülmények között élő, tehetséges gyerekek lehetőségét ne vegye el a továbbtanulástól. „Azt csak ott lehet bevezetni, ahol magas az életszínvonal és biztos a munkahely” – jelentette ki. Néhány hete az államtitkár már egyértelműbben nyilatkozott: sem tandíj, sem a hírekben emlegetett “diplomaadó” vagy képzési hozzájárulás bevezetését nem tervezi a kormány.
A szociális népszavazással az ügy zsákutcába jutott. A kormány nem jöhet elő egy ilyen elképzeléssel, az erről szóló sajtóinformációkat csípőből cáfolják. A felsőoktatási rendszer viszont továbbra is fenntarthatatlan. Az új törvényi koncepcióban sincs szó természetesen tandíjról. Egyelőre persze nem lehet tudni, mi is lesz benne, hiszen épp a múlt héten dobta vissza azt Hoffmann-nak újradolgozásra Orbán Viktor. Az viszont látszik, hogy nem a NEFMI, hanem a nemzetgazdasági tárca irányításával dőlhet el ez a kérdés is. Ez pedig megszorítást (bocsánat: racionalizálást) jelent, 38 milliárd forint kivonását a rendszerből.
A tandíj ötletét elsöprő népszavazás idején, 2008-ban is majdnem minden második egyetemista és főiskolás fizetett a képzésért, 44 százalékuk járt költségtérítéses szakra. 2008-ban a 125 ezres érettségiző évfolyamból 55 200 elsős hallgatónak fizette „teljes képzését” az állam. (Az idézőjel mögött a tankönyvek, taneszközök, utazások költségei, a lakhatási és egyéb szülőket terhelő költségek állnak.)
A most futó tanévben 97 743 gólya kezdte meg a tanulmányait, ebből 53 450 államilag finanszírozott helyen. Ez a most 18 évesek 45 százaléka.
A konvergenciaprogram azt írja, hogy „2012-től a felvehető államilag finanszírozott létszámkeret fokozatosan csökken, a 2011. évi 53 450 főről 2014-re kb. 30 000 fő körülire, az ezen felül felsőoktatásba jelentkezők pedig költségtérítéses képzésben vehetnek részt.”
Ez azt jelenti, hogy három év alatt majdnem felére (56 százalékára) csökkentjük az államilag finanszírozott hallgatói létszámot, de aki akar, és van pénze, fizetős szakon elvégezheti a kívánt szakot.
Külön érdekesség (és épp a különböző kormányzati tervek konvergenciáját cáfolja), hogy a Széll Kálmán Terv még meg akarta szüntetni a költségtérítéses szakokat, amit a konvergenciaprogram ilyen módon gyakorlatilag megerősít.
Persze a demográfiai csökkenéssel is kell számolni, már csak azért is, mert ez a megszorítás legfőbb – és ha arányosan számolnák: érthető – indoka. 2014-ben mintegy 97 ezer 18 éves lesz az országban, amelynek – az eddigi 45 helyett – már csak a 30 százaléka lesz államilag támogatott hallgató. Arányaiban is ez egyharmados csökkenés.
Az megjósolható, hogy szeretnének tanulni a többiek is, és hirtelen nem akar majd mindenki szakközépiskolába menni egyetem helyett. Így aztán lesz 30 ezer államilag finanszírozott, és jóval ezt a számot meghaladó – a családok fizetési teherbírástól, valamint a demográfiai csökkenéstől függő számú – fizetős hallgató lest egy évfolyamon. Számoljunk, mondjuk 20 százalékos hallgatószám-csökkenéssel (a jelenlegi érettségiző évfolyam csak 8 százalékkal népesebb, mint a 2014-es, de várhatóan sok család nem bírja majd fizetni a gyerek taníttatását), akkor is mintegy 50 ezer hallgató tandíjat (költségtérítést, önköltséget, képzési hozzájárulást, vagy akárhogy is hívják: súlyos pénzt) fog fizetni.
Így érvényesül a Mátyás király mese modern parafrázisa: lesz is tandíj meg nem is lesz.
