Sajátos pályát írt le az új alkotmányról szóló vita. Még a választások előtt, amikor az alkotmányozás lehetősége még csak esély volt, és nem tény, a találgatások az államszervezet jelentős átalakításáról, a parlamentáris kormányforma elnöki irányba történő elmozdítása körül forogtak. Az elgondolás mögött az a sokak által osztott spekuláció állt, amely szerint Orbán Viktor nem miniszterelnöki, hanem államfői pozícióból kívánja majd vezetni az országot, ám ehhez mindenképp jelentősebb hatáskörökre lett volna szüksége. Az idő és a tapasztalat azután elsodorta ezt a vonalat. Új viták, új töprengések léptek a helyébe.
Számos tényezőnek köszönhetően az új alkotmánnyal kapcsolatban a vitát kevésbé az egyes tartalmi megoldások mérlegelése, sokkal inkább az egész folyamat időszerűsége és szükségessége, az „alkotmányozási kényszer” problémája dominálta és dominálja mindvégig.
Nincs is ezen mit csodálkozni, hiszen az ellenzék választott stratégiájának megfelelően már az érdemi, részletekbe bocsátkozó vitát is a folyamat legitimálásaként értelmezte, ezért az MSZP és az LMP megoldása szerint az Országgyűlés ülésein nem vett részt, a Jobbik pedig részt vett ugyan, de nyilvánvalóan elérhetetlen és teljesíthetetlen követeléseivel szintén a tartalmi vitán kívül helyezte magát.
Innen szemlélve az alkotmányozás szükségességének és időszerűségének kérdése különösen fontosnak tűnik. A válasz megadásában alapvetően két szakma képviselői ütköztetik érveiket. Az alkotmányjogászok sokszínű, ám néhány alapkérdésben többnyire egyező táborában az alkotmányozás rendkívül érzékeny kérdés. A jelenleg hatályos szövegre ugyanis hatalmas és impozáns alkotmányértelmező munka épült. Elég csak fizikai kiterjedésében akár az Alkotmánybíróság határozatait összegyűjtő kötetekre, akár a nemrég megjelent, óriási vállalkozásként elkészült Alkotmány-kommentárra gondolni. Az alkotmányjogász – akár alkotmánybíró, kutató, akár ezt az egészet épp most megtanuló diák – nem tehet mást, mint a hatályos szövegből dolgozik, annak minőségétől függetlenül megpróbálja a lehető legjobban megérteni, és kihozni belőle a legjobbat. Az alkotmányjogász számára ennek megfelelően egy új alkotmány érkezése – hacsak nem ő írja az új szöveget – komoly sokk, olyan, mintha a legfontosabb munkáit tartalmazó merevlemez elszállna, és nem lenne biztonsági másolata.
A politikus egészen más irányból közelíti a kérdést. Nem elsősorban a tartalmi szükségesség, hanem a lehetőség oldaláról. Ha a közjogi feltétel adott egy olyan döntésre, amelyre egyébként igény is mutatkozik, akkor ennek elhagyása feszültséggel, politikai költségekkel járhat, de minimum valamilyen nagyon erős magyarázatot kíván. Új alkotmány elfogadásához a közjogi feltétel a parlamenti kétharmaddal adottá vált, az igény pedig többféle forrásból is jelen van. Legmarkánsabb hajtóerő a 2006-os belpolitikai válság egyfajta, nyilvánvalóan leegyszerűsített konklúziója. Eszerint az az alkotmány rossz, amely nem adott lehetőséget a kialakult helyzet megoldására, praktikusan Gyurcsány Ferenc elmozdítására és az előrehozott választások megtartására.
Bár kétségtelen, hogy ebben a vonatkozásban pont nem volt baj a ma még hatályos eddigi alkotmánnyal, hiszen a parlamentáris rezsimekben máshol is igen kemény feltételekkel lehet elkergetni kívülről egy meglévő kormánytöbbség bizalmát élvező kormányt. Az új alkotmány sem fogja jelentősen másképp intézni ezt a vonalat, hacsak a köztársasági elnök új feloszlatási jogosítványát (ha az Országgyűlés március 31-ig nem fogadja el a költségvetést) nem soroljuk ide, de a 2006-os típusú krízisek kezelésére ez a többlethatáskör nyilván nem kínál semmiféle új megoldást. Ami 2006-ban történt, és elvezetett az alkotmányozás politikai megalapozásához, az a jogállamba vetett bizalom általános megingása, és ezáltal a hatályos alkotmánnyal kapcsolatos „örökzöld” problémák felélesztésének újabb lehetősége.
Visszatérő érvként jelent meg a kezdetektől az 1949-es évszám (és az ebből eredő „sztálinista” jelző”), a preambulumban szereplő, átmenetiségre és az új alkotmány elfogadására utaló szöveg, illetve a megörökölt, akár negatív szimbólumként is értelmezhető szerkezet: államszervezet elöl, alapjogok hátul. Az alkotmányjogász saját szakmája szabályai szerint legyint, hiszen e tulajdonságok egyike sem akadálya annak, hogy a hatályos alkotmány egy jól működő országot szolgáljon. A politikusnak azonban ezek a szimbolikus kérdések fontos munkaterületet jelentenek. Egyszerre szolgálhatnak kiinduló okként és folyamatos hivatkozási alapként is. Amennyiben az alkotmányba vetett hit problémájáról – egy jellegzetesen a politikus számára értelmezhető kérdésről – beszélünk, a szimbólumok fontosságát teljesen elvetni nem lehet, és nem is érdemes.
Mindezek alapján azt állítom, hogy az alkotmányozási helyzet vagy időszerűség kérdésének eldöntése sokkal inkább a politika, mintsem az alkotmányjog logikája alapján dönthető el. A mára kialakult helyzet pedig a politika olvasatában alkalmasnak látszik. Az ide vezető folyamat közel sem csupán 2006 óta épül. Majdnem napra pontosan 21 éve tart. Az első elszalasztott lehetőség az Antall-Tölgyessy paktum volt, amely a mai alkotmányos berendezkedést alapjaiban meghatározza. Akár akkor is el lehetett volna végezni a kozmetikai beavatkozásokat: új évszám, új preambulum, megfordított szerkezet. Nem állítom, hogy ezzel mára lehetetlenné tették volna az alkotmányozók dolgát, de jelentős érveket vettek volna ki a kezükből. El tudom képzelni, hogy anno még volt is ilyen javaslat, talán éppen alkotmányjogászoktól. A politika logikája azonban lehetetlenné tette, hogy harsonaszóval kísérve a megállapodás nyomán a nyilvánosság elé egy szimbolikájában is új alaptörvényt tegyenek le, hiszen a két rivális megállapodása politikailag kockázatos vállalkozás volt, mindkét fél érdeke azt kívánta, hogy minél inkább a radar alatt repülve essenek túl az egészen – maga a ráragadt „paktum” szó is ezt világosan érzékelteti.
A másik lehetőség egy ciklussal később adódott. Horn Gyula koalíciós kormánya rendelkezett kétharmados országgyűlési támogatottsággal, annak rendje és módja szerint el is indult a több szálon futó alkotmányozó előkészítés. A fordulatokban gazdag, minden részletében ma sem tökéletesen rekonstruálható történet végeredményeképp a célvonal előtt jutott csődbe a folyamat a szocialisták belső konfliktusa révén. Ismét a politika mondta ki a végső szót és tett pontot sok alkotmányjogászi erőfeszítés végére.
Az utána következő kormányoknak már önmagukban nem volt elég erejük az alkotmányozáshoz, az alkalmi konszenzus megteremtésének lehetősége is az idő múltával egyre inkább illúziónak tűnt. Így jutunk el a mához, a mostani, hosszúra nyúló pillanathoz, amelynek együttállásából a politikus számára egyértelmű a következtetés: ezúttal végig kell csinálni. A döntés megszületése után újra kinyílik a terep az alkotmányjogászok számára. Ahogy ezt láttuk is, jöttek a különböző teljes szövegváltozatok és egyéb javaslatok is. A szöveg készítése, csiszolása olyan feladat, amely a szakma csúcsát jelentheti – nem csoda, hogy önként is többen beszálltak. Az én ízlésem szerint nagyobb teret szántam volna a szakmának az előkészítésben, és az Országgyűlésnek benyújtott javaslat is ezzel bizonyára színvonalasabb lett volna, nem szorult volna annyi korrekcióra. A politika sietségét is értem azonban, hiszen így is az alkotmányozási folyamat jelentős időt és kapacitásokat köt le, a választók türelme könnyen elfogyhat, különösen, ha földhöz ragadt, pénztárcát érintő ügyekben lenne további teendő – és ez most feltétlen így van.
Egy biztos: jövő hétfőn sor kerül az új alkotmány zárószavazására, és mai tudásunk szerint 2012-től az új alaptörvény lép hatályba. Az okok jól láthatóak, az eljárás menetén és a tartalmi kérdéseken még hosszan lehet vitatkozni. Egyvalami azonban biztos: a jogszerűen elfogadott törvény érvényességéhez nem férhet kétség. Az a politikai támadás, amely mégis erre épít, a jogállam alapjait vonja kétségbe.
