„A Belügyminisztérium nem tűri, hogy Magyarország területén kisebbségeket, népcsoportokat félemlítsenek meg. Amennyiben bárki, vagy bármilyen szervezet félelemkeltő, erőszakos fellépésre vetemedne, úgy azzal szemben a magyar hatóságok azonnal és kellő határozottsággal fognak fellépni.” – mondja, ha kissé megkésve is, a megnyugtató szavakat tartalmazó belügyminisztériumi közlemény. A „félkatonai szervezetek megállítását” célzó akcióterven dolgozik a kormány, ami szintén örvendetes. Okos döntés volna a részükről, ha munkájukhoz támogató partnernek megnyernék a hozzáértő emberi jogi szervezeteket (TASZ, Magyar Helsinki Bizottság), közreműködésük segíthetne abban is, hogy tudják mikor kell fellépni, s abban is, hogy tudják, miként nem kell fellépni. ( Ajánlott itt elmélyülni a rendőrség vezetőinek is).
A gyöngyöspatai roma honfitársainkat nem rég a Szebb Jövőért Mozgalom és egyéb szervezetek jelenlétükkel, katonás fellépésükkel félemlítették meg. Beszámolók szerint a polgárőrként álcázott egyedek provokálják a romákat, fenyegetik őket, beparancsolják a kertjeikbe, ostorral, fokossal ijesztgetik őket. Járőrőznek, mintha erre állami felhatalmazásuk lenne. A legszörnyűbb, hogy bementek – hogy bemehettek – az óvodába, iskolába.
A Magyar Helsinki Bizottság és a TASZ jelentéséből kiderül, többszörösen sérthettek törvényt.
Még egy nem lehet
A probléma gyökereiért a felelősségünk közös, de azért, hogy még egyszer ez ne történjék meg a kormány a felelős. Az előző kormánnyal szemben – amely látványosan helyezte vissza a cigányozó miskolci rendőri vezetőt, amelynek regnálása utolsó éveiben kicsúszott az állam kezéből sok helyen a rendfenntartás és a Gárda kedvére félemlíthette meg az elesetteket, a Jobbik pedig felhizlalta magát – ettől a kormánytól az hiteles ígéretnek tűnt, hogy rendet vág a masírozók között. Pintér Sándor tekintélye a rendőrök között nyilván erősebb, mint elődeié. Az is kétségtelen, hogy a miniszterelnök is elkötelezett mindebben.
De bármily fájdalmas, ha egyszer történik ilyesmi, az még értelmezhető balesetként, ha sorozattá válik, arra mutat, hogy ez a kormány sem képes mindezzel megküzdeni, nem tudnak félelemmentes hétköznapokat biztosítani a polgárok egy részének. (Mostanában sok szó esik a köztársaság megszűnéséről. Bár én sokkal kevésbé látom apokaliptikusnak a helyzetet, mint számosan, az biztos, hogy honfitársaink százezreinek nem most, hanem már évekkel ezelőtt kihunyhatott minden illúziója arra nézvést, hogy a köztársaság/az állam megvédi őket az alantas indulatokra játszó szélsőségesektől.)
„Én ezennel jelentkezem Hajdúhadházra szolgálatra!” – írja a Jobbik elnöke, a következő célpontot megjelölve. A rendőrség nyilván sem ezt, sem semmilyen efféle akciót, amely egy közösség megfélemlítésére irányul nem tűrhet tétlenül.
Mindez persze csak a felület, a kötelező minimum. A közbiztonság biztosítása mindenkinek egyszerre: a kertjét gondozó nyugdíjasnak éppúgy, mint az ott élő romáknak. Ehhez társulna annak a szigorú betartatása, hogy a rendőrök se bánjanak olykor minősíthetetlenül a romákkal.
Ha nem rémisztgetik paracsendőrök a romákat, és a rendőrök jól végzik a munkájukat attól persze nem lesz több munka, s reggel éhesen ébrednek az este éhesen elalvók, a félelemmel és kilátástalansággal sújtott térségekben. (Vannak a kormány közvetlen környezetében is olyanok, akik ezt nem csak látják, hanem tesznek is ellene, ilyen Hegedűs Zsusza, miniszterelnöki főtanácsadó kitűnő projektje. És ne feledkezzünk meg azokról sem a még életben lévő SZETA alapítókról – Iványi Gábortól Havas Gáborig – , akik különbözőképp, de több mint harminc éve dolgoznak a romákért.)
Hogy van-e képzet és akarat az oktatásban az esélyteremtésre, a felnövekvő generációk számára olyan toleranciaképesség átadására, amely a közösséget gazdagítja, empatikus, előítélet-mentes gondolkodás inspirálására és végül munkalehetőségekre – erről majd a roma stratégiából nyilván valamit megtudunk. Később arról is, hogy lesz-e érdemi haszna. Nagyon sok jóakarat, nagyon sok munka, feltehetőleg messze nem elégséges forrás, és nem sok eredmény látszik az elmúlt évtized felzárkóztatási programjaiból. Ha bármit is sikerülne ennek a kormánynak ezekben az ügyekben előrelépni az csak ünnepelhető, minden más esetleges fenntartástól függetlenül. Látszik néhány tucat csodálatos elhivatottsággal és szakértelemmel dolgozó szakember, néhány helyi csoda. Nem látszanak, de bizonyára vannak nagyszerű, tehetséges és elhivatott pedagógusok, szociális munkások itt-ott. Ami nagyon látszik: a szívszorító baj sok-sok éve.
S persze szégyenkezhetünk mindannyian, hogy még mindig ott tartunk, ha a reménytelenség kistérségeiben élő roma honfitársainkra gondolunk, ennyit remélhetünk csupán: legalább félniük ne kelljen – de többet, ha kínálni sokan is, adni nem nagyon tudott itt senki évtizedek óta.
