1989-90-ben, hogy az új világ milyen is lesz, annak részleteiről ki-ki mást gondolhatott, az egyetértés, a közös akarat abban állt, hogy szabadságot, önrendelkezést kívántak a(z ütött-kopott) totalitarizmus helyébe. 1848 mélyen átérzett nemzeti ünnepünk.1989 nem az. Sőt paranoiás képzetek, vagy épp az „akkor lett minden elrontva” búsongása kapcsolódik sokakban hozzá.
Sajnos nem lett a nemzeti emlékezet közös igazodási pontja. Sok minden hiányzott ehhez, s feltehetően rettenetes károkat okozott, hogy a kommunizmussal, és a kommunizmus alatt elfedett nyilas időkkel való szembenézés munkájának közös gyakorlata elmaradt akkoriban. (Érdemes olvasmány György Péter most megjelent könyve, az Apám helyett.)
Ki-ki másként látta ’48-at
1848 után húsz évvel ki-ki másként látta ’48-at is és a kiegyezést is. „…én a hatvanhetes bizottság többségének javaslatát helyzetünkben a békés kiegyenlítés legcélszerűbb módjának tartom és ugyanazért pártolom” mondja Deák Ferenc. Mire Kossuth így ír neki:” én e tényben a nemzet halálát látom”.
Ma sokaknak, akik ’89-ben kisgyermekek voltak, vagy épp a rendszerváltás után születtek, a fordulat éve nem sokat jelent, tudásuk is likacsos a korok összevetésére. Sokunknak sokfélét és sokat jelent ez a közelebbi forradalom is. Érdemes lenne talán mindenkinek felidéznie akkori önmagát. (Én például akkor voltam kamasz, a rendszerváltás és a szülőktől dobbantás szabadsága egybeesett. Víg Mónika hívására a Fidesz lapja, a Magyar Narancs lett a munkahelyem. A/z akkori/ Fidesz irodájából indultam Baráth Gergővel a román forradalom éjszakáján gyógyszert, kötszert vinni Marosvásárhelyre. A Fidesz szlogenjét írtam büszkén ’90 március 15.-én az ÉS címlapjára: ma mindenki lehet fiatal demokrata. Mennyi jókedv, nagylelkű ajánlat, megbocsátás, s a közösen alakítható jövő volt ebben a mondatban.)
Ott van a mindennapokban
1848 példát, erőt, a régi követelések egy részének újra kikényszerítését adta a ’89-eseknek. ’89 ma látszólag nem sokat ad polgártársainknak. Pedig dehogynem, ott van a mindennapokban, hála istennek. Akárhogy is szabadság van, s akárhogyan is, de szabadság marad. Kis János így zárta 1986-ban Vannak-e emberi jogaink? című tanulmányát: „…a polgárok nem az államtól kapják emberi jogaikat – vannak emberi jogaik. Ennél alább nem adhatjuk.”. Ez ma nem közös, nem átélt élmény, de ettől még így van. Ma már evidens szabadságjogaink, hatalmas vívmányként értek minket két évtizede a gyülekezési és egyesülési szabadságtól, a szabad választásokon át a szabad sajtóig. Ezek most adottak. (A sajtószabadság – mint azt a miniszterelnök is megjegyezte – az internet korábban nem korlátozható. Kétségtelen, hogy a nehezen értelmezhető megfontolások alapján megalkotott sajtótörvény és a gazdasági élet párt- és államfüggésének médiavállalatokra is kiható következményei egyaránt ronthatnak e szabadság minőségén. De azért a sajtó összességében szabad és az is marad.)
Mégis: igazuk van persze azoknak is, akik visszagondolva a ’48, ’56 eszményeiből is táplálkozó ’89-re, azt mondják ma: nem ilyen lovat akartam. A frusztráció pedig csalódást vagy épp agressziót szül, s még rosszabb lesz minden.
A bűnbakképzési kényszerről
Ráadásul (ahogy azt Mérei Ferenc emlékezetesen leírja) a frusztráció bűnbakképzést indít el „az így keletkezett frusztrációs feszültség tevődik át a vezető helyett a bűnbakra”.
A kölcsönösen kitermelt bűnbakképzési kényszerrel, a kényszeresen ebben a mezőben tartott dialógussal nem csupán az a baj, hogy nem motorja a közjónak, de olyan dermesztően idegesítő is, hogy óhatatlanul elfáradást, apátiát, kívülállást kényszerít mindazokra, akik nem érdekeltek a permanens hisztériában.
Sokan gondolják ma úgy, hogy egy jobb Magyarország hiányáért valamelyik politikai erő, párt tehető felelősé.(A: „másik”.) Ha mondjuk, elfogadjuk azt a tézist, hogy Magyarország problémája a megszerezhető tudások vészes hiányában áll, a hiányzó toleráns, empatikus attitűdben, a társadalmi, kulturális modernizáció folytonos halogatásában, akkor nem valamely politikai erő tehető ezért felelőssé, hanem társadalmi felelősségről beszélhetünk inkább. Kétségtelen: a politikai osztály képviselői többnyire nem segítették ezt a folyamatot, s a modellkövetés szempontjából sem nevezhetők általánosságban szerencsés ikonoknak.
A hatalom képviselőiből fájdalmasan hiányzik a nagyvonalúság, nagylelkűség. (Nem csupán most, az előző, kizárólagos felvilágosultságában megingathatatlanul hívő hatalomra is jellemző volt ez, csak ott a hatalom is csorbább volt, s jóban-rosszban egyaránt ügyetlenebbek voltak.) Mégis nem csupán a politikai osztály, és semmiképp sem dedikáltan valamely politikai erő, hanem mindannyiunk kritikája, hogy olyan az ország, amilyen. Az egymással türelmetlen, a nem szolidáris, de irigy, a szabadságjogokra nem érzékeny, a művelődést nem kereső és nem lelő, elmagányosodott, egymásra pozitívan ható kisközösségeket nem kovácsoló társadalom közös mű.
Nem lett erős ország
Kilábalási kísérletekből, lelkesítő szavakból sose volt hiány, az eredmény ismert. Legelesettebb polgártársaink száma nő, kitörési pályák nem látszanak számukra, az állam sok helyütt nem egyszerűen magára hagyta őket, hanem elnézi, hogy széljobb csapatok terrorizálják őket. Az előítéletek oldása, vagy épp a közmegegyezésen alapuló szükséges mély szerkezeti átalakítások ideák csupán. Annak a képzetnek a fejekbe verése, miszerint mindig van egy „másik” erő, s amiatt állunk úgy: ahogy, legalább annyira fékezte a kívánatos irányba elmozdulást, mint az erős állam vagy épp a mindenből kivonuló állam mantrája. Erős ország, ami erejét erős és empatikus polgáraiból meríti nem lett.
A forradalom utáni aprómunka gyenge hatásfokú volt, a hang mind agresszívebb lett. Jót tenne a nagylelkű szemlélet minden oldalon. Kezdhetnénk például azzal, hogy nem a nemzet/ a köztársaság (mikor mi van soron) sírásóiként tekintenek egymásra az amúgy vitában álló felek. Amikor mondjuk kritika alá vonnunk konkrét intézkedéseket, nem tekintjük azok kezdeményezőit a demokratikus berendezkedés lebontóinak.
Magam biztos vagyok benne, hogy Magyarországnak kivívott szabadsága drága, közös kincs, és senki – az alkotmányos berendezkedésen innen, tehát például a jelenlegi vagy az őket megelőző kormányerők – nem akartak és most sem akarják a szabad választásokon alapuló demokráciát megroggyantani. Formálni persze, ki-ki felhatalmazása mértékéig, a közjóról és a választói igényekről vallott elképzelései szerint.
Dolgaink közösek
Hogy milyenné formálják az a megrendelői (választói) igénytől függ. Tőlünk.
Amit avíttnak, vagy épp károsnak látnánk netán, ha mégis nyakunkba kapjuk, tekintsük annak, ami: társadalmi igénynek.
Nem a vészharangot kell megkondítani, hanem megpróbálni elhinni dolgainkról, hogy közösek. Ha akként teszünk, azok is lesznek. Ha közösen sikerül mondjuk az emberi jogi chartában foglaltakat átélhetővé, követendővé, a szomszéd számára is biztosítandónak átadni polgártársainknak, akkor jobb lesz az ország. S melyik aktuális többség mondaná, hogy nem akarja ezt? Az ünnep után ez a szürkénél élénkebb színt adna a hétköznapoknak is.
