Az oktatáspolitikai blog legfrissebb bejegyzésében Radó Péter az új közoktatási törvény iskolafinanszírozási elképzeléseit vizsgálja.
A Hoffmann Rózsa nevéhez fűződő tervezet szerint a mostani tanulólétszámhoz kötött normatív finanszírozást egyfajta bértömeg gazdálkodás váltaná fel. Ennek alapja a finanszírozandó osztályonkénti órakeret egységes központi megállapítása, illetve a legfontosabb intézményi paraméterek – indítható osztályok száma, tanár-diák arány satöbbi – megyei oktatási osztályok (és nem a fenntartók) által történő megállapítása. Ez Radó szerint azt jelenti, hogy az állami költségvetés iskolákat finanszíroz majd, függetlenül az azok által ellátott feladattól.
A bejegyzés szerint a központi bérfinanszírozás több okból is rendkívül káros hatást gyakorol a magyar közoktatási rendszerre. Radó részletesen végigveszi ezeket a mellékhatásokat. Megállapítja, hogy a központi finanszírozástól nem kerül több pénz a közoktatásba, a ráfordítások felhasználása nem lesz hatékonyabb, a fenntartó önkormányzatok (a rövid távú látszat ellenére) nem lélegezhetnek fel és a pedagógusok sem fognak többet keresni.
A finanszírozási rendszer nem lesz fenntarthatóbb és átláthatóbb, az oktatási minősége és eredményessége nem javul, a pedagógusok nem lesznek ösztönzöttebbek a jobb munkára, az oktatáspolitika problémamegoldó képessége pedig nem javul. Ellenkezőleg – írja Radó -, szinte borítékolható, hogy mindezek inkább romlani fognak.
A bejegyzés végén Radó bemutatja, hogy minden olyan rendszerváltó országban, ahol „a józan észnek van valamekkora tere nagyjából olyan finanszírozást működtetnek, mint a jelenlegi magyar”. Az oktatási államtitkárság által tervezett finanszírozási rendszer bevezetése olyan országok csoportjába tolná át Magyarországot, amelyek nem éppen a kiváló oktatási rendszereikről híresek. Albánia, Montenegró, vagy Törökország példáját követnénk.
