Barna velúrcipő, indigókék farmer, pink ing kravátli nélkül, sötét zakó és pirospozsga – így néz ki ma este Fletó tanár úr. Illik a szett a kötetlen hangulathoz. Amit csak fokoz, hogy míg a házigazda, Demecs Katalin köszönti az egybegyűlt háromszáz fős tömeget, addig a vendég pogácsát majszol.
Csillognak a tekintetek a tiszaföldvári szocreál kultúrban, érezni a szeretetet, bár mintha egy a hátsó sorban ücsörgő bőrfejű érdeklődő mosolya nem lenne őszinte. Csehovi puska. De most még Demecs Katalin tesz fel Moldova repülős sztoriját idéző kérdést: „Gondolták volna, hogy egyszer itt az alkotmányról fogunk beszélni? Mert én nem gondoltam volna.”
Kiderül, hogy Demecs osztálybizalminak megvan a véleménye a jelenlegi osztályfőnökről, doktor Orbánról, aki szerinte egyed- és önkényuralomra tör. A bajt csak dagasztja, hogy a tanári szoba bal padsorában sincs rend. Amit mi sem bizonyít jobban, mint hogy amikor Fletó tanár úr „lemondott” a 3. k osztály vezetéséről, még 29 százalékon állt a népszerűség, most meg tizenvalahányon. „Van honnan felállni” – ezzel adja át a szót Demecs.
Kattintson sokat Gyurcsányért és Földvárért – Képgaléria (fotó: lapunk)
Fletó (így hívja őt a háta mögött az egész gimi, pimaszul) most éppen a székről áll föl. A milliószor megcsodált lazasággal lesodorja magáról a tepertős pogi utolsó előtti morzsáit, az utolsókat a fogazatáról távolítja el nyelvének megfontolt körjáratával, majd sóhajt, ahogy csak ő tud.
Fejből, óravázlat nélkül ad elő, mint szinte mindig. Neki, azt mondja, az egyetemes értékek a legfontosabbak, a jóság és a nyitottság. Nyilván az utóbbi jegyében, a rendszerváltást idézve jelenti ki: „Azt hittük, hogy a Mariahilfer Strasse ide fog költözni hozzánk Martfűre…” Sokcsavaros rétori stílbravúrt sejtünk. De nem. Sima elkúrás. „…Vagy ha nem Martfűre, akkor Földvárra… Legutoljára ott voltam, ugye, Martfűn, de a Mariahilfer Strasse nem jött.” Ilyen az, ha valaki sok osztályba jár hirdetni.
Arra biztatja a jelenlévőket, hogy „magyar polgárok, ne akarjatok politikusoknak és hatalmasoknak megfelelni”. Bólogatnak az emberek: nem akarnak. „Hogy ez egy nehéz út, amit javaslok? Igen! Kétségtelen!”
„Az a munkásember jut előre, aki hajlandó időnként legyőzni a hajnal fáradtságát, és nekiindul dolgozni.” Ez már líra. Fletonov.
„Orbán megpróbálja elhitetni Magyarországgal, hogy van ennél egy könnyebb út is… Milyen jó lenne álmodni arról, hogy nekem nem kell csinálnom semmit, és jő a személyes gazdagság. Hogy húsz százalékkal magasabb lesz a nyugdíj. Hogy nem kell megkapálni a konyhakertet, mert megkapálja más.” Kutatunk emlékeink között és a gugliban, de nem leljük a kapás hasonlatot.
Dolgozni, dolgozni, dolgozni – ezt tanácsolja tanár úr. Kérges tenyerek csattannak tapsra.
Fitt
Fletó itt osztályidegennek tetsző metaforával próbálja megvilágítani a helyzetet. Komolyból viccesbe, viccesből komolyba, lendületesből lágyba és vissza. Csak kapkodjuk a fejünket. „Gyanítom, nem láttak még soha olyan kidolgozott testű és izmú férfit, aki ahelyett, hogy konditerembe járt volna, otthon sört ivott és közben pattogatott kukoricát majszolt hozzá. Lehet nézni a sporttelevízió műsorát, attól még senki nem lett erősebb. Attól lesz valaki erősebb, ha fogja magát, elindul, és nyavalyás súlyokat emel akkor is, hogyha nincsen hozzá kedve.”
Úgy véli, 2001-ben tévesztett utat az osztály, méghozzá azzal, hogy Orbán hetven százalékkal emelte a köztisztviselői bért és bevezette a lakástámogatási rendszert. Amit aztán a matekosból elhumánosodott Medgyessy tanár úr tetézett.
Arról most nem ejt szót Fletó, hogy 2006-ban ő maga micsoda ígéretekkel maradhatott osztályfőnök; egyebek mellett a választás előtt lecsökkentett, majd utána visszaemelt áfa sem kerül szóba. Legföljebb ennyiben: „Velünk egy baj volt: túl sokat tettünk a kormányzásunk első évében… Aki túl sokat ad, arra kényszerül, hogy néha visszavegyen.” Még szerencse, hogy „volt erő megálljt parancsolni”.
„A kérdés: jól szolgáltam-e a hazámat?” A válasz: „Amit 2006 után
tettünk, azzal igen.”
Orbán bezzeg csak ígér és ígér és ígér. Meg hazudik. Meg lop. Meg a könnyebb utat választja feszt. Mint most a magánynyugdíj-pénztári befizetésekkel. „Úgy nem nehéz egyensúlyban tartani az országot, hogy odamegy hárommillió emberhez, és azt mondja, fityisz a ti orrotokra. Eddig eltettetek minden hónapban átlag tízezer forintot arra az időszakra, amikor majd nyugdíjasok lesztek. Most tudjátok mit? Tessék odaadni nekem ezt a havi tízezer forintot, majd én elköltöm. De ha már el kell költeni, jobban bíznék magamban. Mert Orbán Viktorra, őszintén szólva, egy betéti társaságot sem bíznék rá.” (Emlékszik még valaki, kitől hallottuk először ezt a hasonlatot? Igen, Torgyántól.)
Vitt
Gyurcsány amúgy személyesen is szívesen kivenné a részét a válságkezelésből. „Toljak be százmilliót? Egy szavam se lehetne.” „Be tudnád tolni” – így az a csehovi puska a hátsó sorból. De nem sikerül megzavarnia az előadót, aki már megint Orbánnál jár: „Aki egyszer rákapott a lopás ízére, rákapott a könnyebb útra, az nehezen fogja választani a nehezebb utat.” Röhögés hátulról.
Ideje áttérni a balra. „Van köztünk mostanában nagyon izgalmas politikai kérdés: mit kell kezdeni a magyar baloldallal… Ez a vita nagyjából a harmadik köztársaság (3. k) és a negyedik köztársaság (4. k) támogatóinak vitája. Mindegyikben vannak baloldaliak, jobboldaliak, liberálisok… A választási rendszerünknek és a jobboldalon kialakult struktúrának az a következménye, hogy aki meg akarja verni Orbán Viktort, annak meg kell próbálni egy nagy politikai csoportosulásba hívni az Orbánnal szemben álló erőket. Amely erőket egy dolog köt össze ma eszmeileg, hogy alapvetően a ’89-es alkotmányosság bázisán állnak. Legnagyobb részük különböző színezetű baloldaliak, de vannak nem baloldaliak is.”
Ez hát a fletói álláspont. A jelenlegi balos munkaközösség-vezető, Mesterházy Attila, valamint a helyettesítőként bármilyen órára beküldhető Szanyi Tibor szerint viszont „maradni kell a baloldalon”.
Mi legyen hát, barátaim?
„Arra biztatom a baloldalt, hogy ne csak annyit mondjunk, hogy menjünk balra. Ez jelszónak jó. Én azt mondom, ennél több kell! Nem egyszerűen balra kell nyitni, hanem kétfelé kell nyitni: balra és középre. Azaz igen, a lehető legszélesebb koalíciót kell alkotni. Mert amikor végigmennek itt a faluban, végigmennek a kisvárosokban, akkor nem azt látják csak, hogy mindenki, akinek elege van Orbánból, az közöttünk van, szocialisták között.”
A végső győzelemhez persze kevés a nyitás, „morális megújulás is kell”. Ezt nehéz volna vitatni. Hasonlóan a következőhöz: „A szocialista pártot nagyon sokan erkölcstelennek látják. Nem azért, mert erkölcstelenebb, mint a Fidesz… Ha azon versengenénk, hogy melyik párt jutott közelebb szürke vagy fekete pénzekhez, szerintem még a célfotó sem tudna dönteni.”
Ezt még egyszer: „Célfotó sem tudna dönteni.” Nagy sprinter mindkettő, szó se róla.
Gyurcsány tanár úr biztos benne, hogy Orbán tanár úr fél tőle. „Eltökélték magukat, hogy engem börtönbe juttatnak. Sok sikert kívánok nekik… Ha azt hiszik, berezelek, a feleségem szoknyája alá bújok, tévednek… Akkor ezek a pasik engem nem ismernek. Bolond az, aki mártír akar lenni. De bolond az is, aki azt hiszi, el tud menekülni a sorsa elől… Hát akkor, vívjuk meg a csatát.”
A Sukoró és a kaszinó szót ki nem ejtené a száján, de szépen körülírja, hogy ő mindig jót akart, beruházást, munkahelyeket hozott, és esetében szó nem lehet hivatali visszaélésről. „Az a hivatali hatalommal való visszaélés, ha valaki lenyúlja az emberek pénzét… Az nem én voltam.” Hanem ő! Ovihangulat suhan át az iskolán.
„Én az erkölcsöm miatt nem engedtem meg magamnak, hogy olyan pénz közelébe kerüljek, amihez nincs közöm… Abban biztosak lehetnek, hogy engem megvenni, megvesztegetni, megkörnyékezni, korrumpálni nem lehetett. Amikor üzletember voltam, üzletember voltam, amikor az állam szolgálatában álltam, akkor az államot szolgáltam. Soha nem ültem egyszerre két lovon. Az nem rám jellemző.”
Nagy-nagy buzdítással zárja előadását: „A politikában, kérem szépen, egy dolog biztos: nagyjából az, hogy semmi sem biztos. Aki egyszer nyer, az utána veszíteni fog… Mi akkor fogunk győzni, ha értjük, hogy miről szól ez a politika, ha nem szűkkeblűek vagyunk, ha merünk kérdezni, ha merünk támadni, ha merünk másik Magyarországot ajánlani, ha merjük kinyitni ennek a pártnak az ajtaját, ha merünk sokkal erkölcsösebben, tisztességesebben politikát csinálni, mint sokan mások. Akkor igen, akkor győzni fogunk. Higgyék el, lehet. Közelebb van, mint gondolnánk.”
Ezt aztán Demecs Katalin sem hagyhatja szó nélkül: „El a kezekkel a nyugdíjmegtakarításoktól! El a kezekkel Gyurcsány Ferenctől! El a kezekkel a hűtőszekrénytől!” (Ezt a fridzsidert meg kellene magyaráznunk, de hosszú lenne, talán majd máskor.)
Csitt!
Levezetésként a közönség kérdezhet. Előbb egy szakszervezeti aktivista asszony közli, hogy míg a szegényemberektől elvesz az új adórendszer, addig Orbán Viktor havi 480 ezer forinttal többet visz haza. Majd egy úr jelenti ki, hogy ő már akkor tudta, hogy különleges fából faragott embert sodort a balhoz a szél, amikor sok éve olvasta Fletó tanár úr első cikkét a Népszabiban. A puncs után a férfi valahogy szóba keveri a Jobbikot és Trianont, amivel aktivizálja a hátsó soros bőrfejűt. Spontán dialógusoktól egykettőre mediterrán hangulat költözik a földvári őszvégbe: „Szégyelld magad!”, „Takarodj haza!”, „Anyádnak mutogass!”, „Kuss”.
Gyurcsány veszi át a szót, akkora hatásszünetet tart, amitől Barroso proff lélegzete is elakadna. Megértő a hangszín, szinte kér. „Nem ismerem azokat a kollegákat, akik az előbb bekiabáltak… Hadd kérjem tőlük azt, engedjék, hogy beszélgessünk egymással… Nagyon könnyű egymást bántani. Ennél szerintem nagyobb dologra kellene vállalkozni. Amihez kétségtelen, hogy nagyobb erőfeszítés kellene: megérteni egymást… Szerintem jó magyar emberek között, hogy nem bántják egymást.”
Csönd a terem végiben. Jól jönne most a haj, ha lenne, a vöröslő fülre.
Fletó tanár úr pedig elmagyarázza a diákoknak: a Fidesz és a Jobbik egy tőről fakad. Ügyes.
A következő kérdező, egy asszony csodálja, mit kibír Gyurcsány a
parlamentben, hisz a minap is egy jobbikos legazemberezte őt meg az
egész szocialista frakciót. Hercig a válasz: „Nézze, ez benne van az én fizetésemben. Az
ilyeneket úgy elengedem a fülem mellett, hogy csak na.”
Egy nyugdíjas rakodómunkás kap lehetőséget, tán életében először tart mikrofont a kezében. Havi hatvankétezret utal neki az állam, az asszony nagyon beteges, negyvenezer megy gyógyszerre; mihez kezdjen? Hosszan beszél, pisszegik le a körötte ülők, hogy mit kell ilyenekkel zaklatni a nagy ügyek osztályfőnökét. Pedig épp most érkezik a valóság a ma esti cirkuszba. Nagyokat nyel a bácsi az indulattól, a megtiszteltetéstől, meg az egész élettől. Aztán visszahuppan a székére.
Fletó ofő pedig, ahogy az meg van írva a kommunikációs tankönyvekben, poénnal búcsúzkodik. „Abban tudok önöknek örömhírrel szolgálni, hogy a Fidesz napjai meg vannak számlálva. Csak lehet, hogy nagyon sokat kell majd számolni.” És persze azt sem tudni, ki számolja majd az utolsót.
Demecs zár azzal, hogy lehet ám jelentkezni a Demokratikus platformba, méghozzá a kapcsolat.hu oldalon keresztül. Gyurcsány kap észbe előbb: „Akinek nincs otthon internetelérhetősége, annak Kati segít.”
Még egy pogi, még egy sodrás, még egy körjárat, néhány autogram, aztán hazaindul Fletó. Ahogy mondja, ma ő vigyáz otthon a gyerekekre, akik most, kihasználva az apai szigor földrajzi távollétét, bizonyára számítógépeznek.
Irány Martfű! Vagy Budapest.
