A múlt héten az IMF-delegáció távozása után Orbán Viktor azt állította, az IMF-fel nem lesz dolgunk, az unióval viszont igen. Igaz, ők nem 3,8, hanem 3 százalékos hiánycélt várnak el. Milyen szerződést lehet kötni az EU-val?
Nem kell szerződést kötni vele. Az unió belső szabályozása ránk nézve is kötelező, be kell tartani. Felfújt, feleslegesen gerjesztett probléma a következő évi hiánycélról való ilyen mértékű vita. Magyarországnak az uniós tagállamok nagy részéhez hasonlóan folyamatosan erőfeszítéseket kell tennie ahhoz, hogy 3 százalék alá szorítsa költségvetési hiányát.
A közelmúlt konszolidációs erőfeszítéseinek köszönhetően – amiket még Orbán Viktor is világbajnok teljesítményként jellemzett – a rendszerváltás óta először végre elérhető közelségbe került, és kis fáradsággal megvalósítható a 3 százalékos hiány. Ezzel az egyenleggel az államadósság nem nőne tovább.
Ez elemi érdeke az országnak, sőt történelmi lehetőséget szalasztana el, ha megint visszafordulna az eladósodás útjára. Amikor valaki ez ellen küzd, akkor nem forradalmat csinál, nem gonosz külföldi pénzügyi hatalmak ellen harcol az ország érdekében. Ugyanis az országnak nem érdeke nagyobb adósságot és nagyobb költségvetési hiányt létrehozni. További hitelfelvételekkel legföljebb a politikai mozgásterét növelné a kormány. Ami nem az ország érdekében történne. Zavarnak az úgymond forradalmi víziók. Forradalmat általában az ország érdekében szoktak vívni, a jelenlegi nemzetközi vitáink viszont arról szólnak, lesz-e pénz osztogatni.
Lehet egyáltalán alkudozni a hiánycélról az unióval?
Az elmúlt fél évben végignéztem, ahogy Görögország próbált engedményeket szerezni a szerkezeti átalakítások alól, és alkudozott az EU-val. És láttam más tagállamokat is, akik úgy érveltek, hogy ha másoknak is elég később elérni a 3 százalék alatti hiányt, ők is haladékot kérnek. Nálunk lényegesen nagyobb tagállamok sem kaptak engedményt, hiszen nyilvánvaló volt, hogy ilyesfajta lazaság valójában még a kérelmező országnak sem érdeke. Görögország is valamiféle forradalmi vízióval próbálta megtámogatni a kéréseit, az Akropoliszon összegyűlt emberek molinókat függesztettek ki, hogy Európa népei keljetek fel velünk. Európa pedig nem értette, miért lenne az forradalom, miért lenne az felkelés, ha valaki évekig hitelből gazdálkodott, és most szeretne további haladékot kapni a hitel visszafizetésére. Ez pusztán pénzügyi fegyelmezetlenség. Rejtélyes okból most Magyarország is ezt a retorikát próbálja alkalmazni.
Érezhető, hogy ez a forradalmi hangulatú kommunikáció elsősorban a magyar közéletnek szól. Tesz különbséget egy nemzetközi szervezet a befelé és a kifelé történő kommunikáció között?
A nemzetközi szervezetek azt próbálják kiszűrni, hogy a nagy hangzavarban mi az értelme, célja annak, amit egy tagállam mond. Ha ez kiderült, s egyáltalán kirajzolódott valamiféle értelmezhető gazdaságpolitika, akkor megvizsgálják, hogy annak mik lennének az érdemi pénzügyi és gazdasági hatásai, illetve mik a jogi lehetőségek. Téves az a helyzetértékelés, hogy az EU-val lehet alkudozni, a valutaalappal meg nem lehetett. Éppen fordítva: a valutaalappal sok mindenről meg lehet alkudni, az egy pragmatikusan működő, nagy, nemzetközi bank, az EU-ban viszont a tagállamok által kötött kompromisszumok olyan jogi szabályozásokat alkotnak, amitől nem igazán lehet eltérni. Lehet, a kormány azt gondolja, hogy a valutaalappal szemben nincs fegyvere, az EU-val szemben pedig van.
Miből gondolná ezt?
Mert az EU szigorú szabályozásokat akar létrehozni, amiknek az elfogadásához minden tagállam voksa kell – Magyarországé is.
A szabályokat, amik azt biztosítanák, hogyha valaki nem tarja be az elfogadott hiánycélt, további szankciókat lehessen velük szemben bevezetni, tavasz óta készíti elő az unió. Az előkészítő megbeszélések tárgya olykor, hogy mely tagállamok mit szeretnének elérni az egyeztetések során. De senkiben fel sem vetődött, hogy a saját konvergenciapályáját, a saját költségvetési hiányát tegye alku tárgyává. Más részletkérdések kerültek szóba: hogyan kell a nyugdíjpénztárakkal kapcsolatos költségvetési szabályokat fejleszteni, hogyan kell egyenlő elbánást biztosítani kisebb és nagyobb, régi és új tagállamok számára. Ilyen típusú felvetések elhangzottak, és több tagállam is kiállt olykor egymás mellett. A konvergenciapálya módosításának más döntésekhez kötése példátlan lenne az unió eddigi életében.
Ön szerint erről szól a magyar miniszterelnök múlt heti kijelentése, miszerint az „unióval lesz dolgunk”?
Ha erre gondolt is, kizárt, hogy sikerrel járjon. Ha az unió maga vagy esetleg meghatározó súlyú tagállamok nem kezdeményezik az eddig elfogadott konvergenciaprogramok módosítását, teljesen valószínűtlen, hogy egy tagállam engedményeket tudjon magának kiharcolni. A korábbi szakmai egyeztetések pedig minden egyes esetben azt hangsúlyozták, hogy mindenkinek a már elfogadott határidőket kell tartani a költségvetési hiány csökkentésére, és a további döntések a szankciórendszer szigorításáról nem eredményezhetik az elfogadott programok és kötelezettségek módosítását.
Az IMF-fel többek között azért szakadtak meg a tárgyalások, mert nem engednek a szigorú költségvetési politikából. Mi értelme van akkor mégis 3 százalékot emlegetni?
Ellentmondóak a megnyilvánulások. Orbán Viktor éppen hétfőn, az Este című televíziós műsorban mintha azt mondta volna, hogy az ország engedményeket fog kapni az uniós tanácskozáson. Ezt érthették úgy elemzők, hogy hazánk példátlan konfliktust vállal fel azért, hogy jövőre megint növelje az adósságát. Ha viszont a hiány a jövőben is 3 százalék környékén marad – amire szintén utaltak a közelmúltban kormányzati nyilatkozatok -, akkor nincs gond, és az IMF-fel való perpatvar csupán kommunikációs aktus volt. Viszont ezen az alapon meg is egyezhettek volna a Valutaalappal, és kár volt elszenvedni az összeveszés pénzügyi költségeit, melyek hosszabb távon igencsak tetemesek lehetnek.
Látszik már, hogy hosszú távon milyen veszélye van az IMF hirtelen távozásának?
Míg a piacok saját hangulatuk és olykor nehezen követhető kockázatértékelésük alapján jegyzik le az állampapírokat, addig a Valutaalap feltételrendszere kiszámítható, követhető és egyébként semmivel sem szigorúbb vagy keményebb, mint általában a piacoké. Amíg egy országnak nincs stabil, előre kiszámítható finanszírozhatósága, nem éri meg egy meglévő, ráadásul kedvezményes kamatozású hitelcsomagot felrúgnia, mert azzal a sokkal szeszélyesebb hitelezőknek válik még kiszolgáltatottabbá, s egyre nagyobb kamatterheket vállal fel, ahogy az már most látszik a költségvetés kamatkiadásain. Nem lesz ettől nagyobb a mozgásterünk. Az IMF-fel lehet tárgyalni, a piacokkal nem, neki csak az ítéletét lehet meghallgatni.
Ön szerint lehet még újra tárgyalni az IMF-fel? És egyáltalán kellene?
A lehetőség nyilvánvalóan él, erről a Valutaalap egyértelműen nyilatkozott. Az újabb tárgyalás persze vélhetően sokkal nehezebb lenne, hiszen számos hangulatkeltő nyilatkozat rongálta az együttműködés lehetőségét. Sajnos emiatt a további tárgyalásokon az ország nehezebb helyzetből indulna, mint amiben eddig volt. De jelenleg nem az IMF-tárgyalás a főkérdés a magyar gazdaságpolitikában. Hiszen olyan állítást sem lehet tenni, hogy a magyar gazdaságpolitikának csak a Valutaalappal együtt van jövője, miközben már jó egy éve fel sem vettünk hitelt tőlük. Viszont a Valutaalap kiszámítható és kedvezményes kamatozású hitele által nyújtott védőháló nélkül végképp nem lehet improvizatív, átgondolatlan és politikai szeszélyek által vezérlet gazdaságpolitikát csinálni, hanem még fontosabb lenne a racionális és előre tervezett program, amiből már a jövő évre sem látszik egyelőre semmi. Egyelőre haladékot kaptunk ugyan a pénzpiacoktól, hiszen a kedvező globális hangulatra rá tudott kapaszkodni az ország, bár az alapvető pénzügyi mutatóink – mint a forintárfolyam, vagy az állampapír-piaci hozamok – csak relatíve tudnak javulni, a kormányváltás előtti szintjüktől továbbra is nagyon távol állnak. Nagy kérdés, hogy ősszel, amikor be kell mutatni a 2011-es költségvetés tervezetét, milyen ítéletet kap majd az ország a pénzpiacoktól.
A miniszterelnök azt is elmondta hétfőn: mindent megtesznek annak érdekében, hogy a bankok ne háríthassák át a bankadó terheit a lakosságra. Milyen mozgástere van ebben a kormánynak?
Ebben a témában sem a valós problémáról beszélünk, hiszen az a 200 milliárd akkor is hiányzik a gazdaságból, ha áthárítják a lakosságra, akkor is, ha nem. Hiányozni fog a bankrendszer hitelkínálatából. Tehát vagy kamatok és költségek formájában fizeti meg a hiányzó pénzt a lakosság és a kkv-szektor, vagy úgy, hogy nem lesz számukra elegendő kihelyezhető hitel. A bankok nem a maguk számára halmozzák fel a tőkéjüket, hanem azt a kockázatviselő-képességükhöz mérten kihelyezik, és a gazdaságot finanszírozzák vele. Éppen az a várt kedvezőbb tendencia tűnhet el, amely a hitelkínálat növekedését eredményezhette volna.
