A korrupció a hazai közbeszerzési eljárások 66-75 százalékát befolyásolja, és becslések szerint a közbeszerzési árakat 25 százalékkal drágítja – hozták nemrégiben nyilvánosságra a GKI elemzésének egyik megállapítását.
Senki nem vitatja, hogy a korrupció súlyos gond hazánkban, olyannyira nem, hogy az Országgyűlés elfogadott egy antikorrupciós törvénycsomagot, s egy újabb hivatal küzd majd a korrupció ellen. Kérdés azonban, mennyire hatékony a bürokrácia erősítésével küzdeni a korrupció ellen. Különösen egy olyan országban, ahol a közbeszerzéseket vizsgáló parlamenti bizottság elnökét ültették le annak idején egy közbeszerzéssel kapcsolatos vesztegetésért.
Az igazi baj persze az, hogy nincsenek közös értékek, hogy kiszámíthatatlan a jövő – amint Kopp Mária mondta nekünk egy interjúban.
Így nem is csoda, hogy sem a hagyományos-vallási, sem a racionális dimenziója az erkölcsnek nem hat megfelelő erővel, jóllehet az ószövetségi „Ne lopj” parancs, s Kant kategorikus imperatívusza (Cselekedj úgy, hogy akaratod maximája általános erkölcsi törvényhozás alapjává válhassék!”), vagy Jeremy Benthamnek az emberi szenvedések csökkentésének igényéből levezetett utilitarista etikája a korrupció esetében mind ugyanazon irányba mutatnak.
Egy cikksorozat sem szükségképpen hatékonyabb eszköz a korrupció ellen, mint egy új hivatal fölállítása, mégis hiszünk abban, hogy a beszéd, a beszélgetés előbbre vihet bennünket.
Amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni kell – vélte Wittgenstein, ám a korrupció nem ilyen. A korrupcióról ugyanis hallgatni szoktak, viszont beszélni kellene róla – s ezt is fogjuk tenni.
