A borsodi Monok képviselő-testülete nemrég úgy határozott, hogy feltételekhez köti a gyermekvédelmi támogatás és a szociális segélyek folyósítását. Ezzel a – nem mellékesen – törvénytelen lépéssel Kossuth szülőfaluja lavinát indított el. Számos település követte a példáját: népszavazást akarnak indítani a „közmunkáért segély”-programról, noha több fórumon megállapították annak aggályos voltát.
Mindenki megoldást keres
Annyit mindenképp elért a kezdeményezés, hogy vita induljon el a segélyezési rendszer átalakításáról. A parlamenti pártok is egyetértenek abban, hogy a jelenlegi segélyezési rendszer nem ösztönzi az érintetteket munkára, illetve a legális munkaerőpiacra való visszatérésre.
Kállai Ernő kisebbségi ombudsman élesen bírálta az egyébként a hatályos törvényeket sértő lépéseket, azt kirekesztőnek és romaellenesnek tartva. A kormány pénteki dobogókői ülésén három pontos javaslattal rendezné a kérdést. Eszerint arra ösztönöznék az önkormányzatokat, hogy a forrásaikat segélyezés helyett közmunkaprogramokra fordítsák, a munkanélküliek pedig csak akkor kaphatnának segélyt, ha képzésen vesznek részt. Végül kimondták: a minimálbér és a segély legmagasabb összegét távolítani kell egymástól.
A szegények hibája, hogy szegények?
„A felmérések azt mutatják, hogy a magyar társadalom nem szolidáris a szegényekkel, de persze tudjuk, más csoportokkal sem” – véli Tamás Pál. A szociológus a FigyelőNetnek kifejtette, még ma is sokan úgy gondolják, hogy a szegények kizárólag önmaguknak köszönhetik a „lecsúszásukat”. Fel sem merül, hogy esetleg olyan nehéz helyzetek sodorták a társadalom legkilátástalanabb rétegeihez őket, amelynek megoldásához nem voltak mentális és tudásbeli forrásaik. Az az általános közvélekedés, hogy magára vessen, aki ilyen helyzetbe került.
Ez a dolog tovább bonyolódik az etnikai tényezővel, a kisebbségek, elsősorban a romák elleni előítéletekkel, akikkel a magyar társadalom különösen nem szolidáris. Mindenfajta vizsgálat azt bizonyítja, hogy a magyarok többsége szerint a romák indokolatlanul, méltatlanul kapnak mindenféle segélyeket. Noha tudjuk, hogy ezek a ”gyorstüzelő támogatások” messze nem elegendőek ahhoz, hogy a romákat egyenlő versenyhelyzetbe hozzák, a legtöbben még ezt a segítséget is sokallják – magyarázza Tamás Pál.
Drágább a közmunka, mint a segély
Annak, hogy a segélyezettet közmunkára kényszerítsük, a világon semmi értelme – jelenti ki érdeklődésünkre Krémer Balázs szociológus. Mint mondja, sokkal drágább az államkincstárnak (konkrétan ebben az esetben a Munkaerő-piaci alapnak) egy közmunkás, mintha megkapná a segélyt. Egyébként Krémer szerint a közmunka ma Magyarországon az egyik legnagyobb ágazat, több ember dolgozik közmunkán, mint például az energiaszektorban.
Segélyezésre évente 60 milliárdot költ az ország, ez az összes jóléti kiadás 2500-3000 milliárdjához képest rendkívül csekély összeg – szögezi le a szociológus.
A jövedelempótló és jövedelemkiegészítő szociális támogatásokra tervezett teljes idei összeg nem éri el a 160 milliárd forintot – derül ki az Állami Kincstár honlapján közölt adatokból. A főösszeg mindent tartalmaz (például a politikailag rehabilitáltaknak járó járadékot, a rokkantsági járadékot, a fogyatékossági támogatást, s még sok egyebet), ám a teljes összeg így sem éri el a költségvetés éves kiadásainak (8923, 6 milliárd forint) a két százalékát sem. Ennek az összegnek több mint a kétszeresét (369,8 milliárd forintot) költjük el a családi pótlékra, s csaknem hétszeresét (1110,8 milliárd forintot) az adósságszolgálatra.
A polgármester „pofára” osztogatna?
Krémer szerint egyébként jelenleg is együttműködésre kötelezhetők a tartósan munkanélküliek, s ennek keretében nem pusztán a munkakeresés, hanem a munkaalkalmak elvállalása is szóba kerülhet. Ezek a kötelezettségek sok szempontból jogosak, a probléma az, hogy az ilyen szabályozásokban a polgármester joga eldönteni, ki a rendes ember, ki nem. „Pofára osztogathatja a kényszereket.”
A „munkáért segély elképzelés” érezhető társadalmi támogatottságáról szólva Krémer elmondta: nagyon sokan úgy állnak hozzá az ilyen kérdésekhez, hogy „amit én is megkaphatnék, azt miért kapja meg más”. Nagyon leszerepelt a magyar politikai elit ennek a helyzetnek a kommunikálásában – véli, nem tette ugyanis világossá, hogy a szociális támogatásokat nem lehet érdemekhez kötni. A bért, kitüntetéseket és egyéb dolgokat lehet, a családi pótlékot, és a szociális segélyt nem. A szociálpolitika arról szól, hogy pénzt kell adni annak, aki bajban van, hogy fenn bírja tartani magát és a családját – szögezi le Krémer.
Enni adni a gyereknek
Maga a segélyezés természetesen nem ösztönöz munkára, de nem is ez a dolga. Egyesek számára elképzelhető, hogy elfogadható életfeltételeket jelöl ki a segélyből megszerezhető pénz, s így felvethető annak a munka ellen ösztönző hatása. És nem segít ki senkit a szegénységből. (Az kapja, addig kapja, amíg szegény.) Ezzel együtt a maga a segély, különösen a jövedelemhez, vagyonhoz kötött segély mégiscsak arról szól, hogy tudjon adni a szülő a gyerekeinek enni – emeli ki még egyszer Krémer.
Nagyjából mindenki egyetért abban, hogy a segélyezésről szóló jogszabályok felülvizsgálatra szorulnak. Krémer szerint a legfontosabb az volna, hogy végre leszámoljunk azzal a Kádár-korból itt maradt illúzióval, hogy a középrétegek jólétét meg lehet teremteni a jóléti újraelosztással.
Krémer úgy látja, hogy a két nagy politikai tábor között konszenzus van abban, hogy tovább táplálják ezt az illúziót, s ebben a média is segítségükre van.Világossá kellene tenni, hogy a szociálpolitika nem erre való. Ki kell mondani, hogy tetszik, nem tetszik, az állam és a szociálpolitika szponzorai a középrétegek.
A munkaadókat is ösztönözni kell
Azt az uniós elvet kellene figyelembe venni a helyzet rendezése érdekében, hogy „érje meg dolgozni”. A munkaadónak érje meg legálisan dolgoztatni, munkavállalónak érje meg legálisan dolgozni. Ehhez az alacsony bérű munkavállalók terheit kellene lecsökkenteni, persze mellé téve a szigorú munkaügyi ellenőrzések lehetőségeit. Egyébként a foglalkoztatási arányok nem az átlagos adómértékekkel függenek össze – mondja Krémer.
Ezt jelzik a skandináv országok is, ahol annak ellenére a legmagasabbak a foglalkoztatási arányok, hogy az elvonási hányadban is élen járnak. A foglalkoztatásra az alacsony bérűek elvonásai játszanak döntő szerepet. Ahol magas a foglalkoztatottság, ott jellemzően az alacsony bérű foglalkoztatottság terhei igen kicsik. Nálunk nem így van.
Ez már csak azért is baj, mert Magyarországon a felsőfokú végzettségűek nagyjából ugyanolyan arányban dolgoznak, mint az unió átlagában, az érettségizettek körében egy-két százalékos a lemaradás, de az alacsony iskolai végzettségűeknél ez a hátrány közel 20 százalékos – hívja fel a figyelmet Krémer.
munkára ösztönzés
A magyar segély- és adórendszer a kritikusai szerint „bünteti” a legális többletmunka vállalását. Az Eurostat 2006-os adatai szerint a bérnövekmény 54 százaléka „tűnik el” hazánkban egy kétgyermekes, egy keresettel rendelkező család esetében, ha a kereső személy az átlagkereset 33 százaléka helyett az átlagkereset 67 százalékát keresi meg. Ami jóval kedvezőbb adat az uniós 62,19 százaléknál, így nagyjából az országok középmezőnyében vagyunk. Romániában például a növekmény csak 19,4 százaléka „tűnik el”, de mondjuk Finnországban az egész növekmény tovaszáll.
—-A monoki példát követve—-
A segélyezés problémája pár hete került a figyelem középpontjába, amikor kiderült: Monokon közmunkához kötik a szociális segélyt. A település példáját azóta 25-en követik, közülük többen ennél is tovább mentek: azt is szeretnék elérni, hogy legfeljebb három gyerek után járjon csak a családi pótlék.
Új módszert követ a kérdés rendezésében Balmazújváros: ott a település saját földjein egy cég keretein belül kertészetet hozott létre, amelyen – fizetésért – dolgozhatnának a munkanélküliek.
Abban nagyjából mindenki egyetért, hogy a mostani szabályozáson változtatni kell. Monok népszavazást kezdeményezne az ügyben, a példát szintén követő Füzesabony viszont inkább törvénymódosítást kezdeményezne. Ugyancsak népszavazást kezdeményezett a Jobbik Magyarországért Mozgalom is. Hét kérdésük között kettő foglalkozik a monoki modellel. Indoklásuk szerint le akarják fektetni a munka és a közbiztonság nemzeti minimumát, de nem titkolt céljuk, hogy – mint fogalmaznak – megálljt parancsoljanak „a cigányság azon jelentős részének, amelyik azt képzeli, hogy neki minden megengedett”.
A többség támogatja a monoki kezdeményezést
Bár a referendum tervezett kérdése még nem jutott el az OVB-ig, a Magyar Televízió Az Este című műsora megbízásából készült Szonda-Ipsos felmérés szerint azonban a többség támogatja a monoki segélyezési rendszert.
A közvélemény-kutatás adatai szerint 79 százalék egyetért azzal, hogy dolgozni kelljen a segélyért, és csak 17 százalék van ellene. Még nagyobb arányban, 86 százalékban támogatnák azt, hogy csak az kapjon gyermekvédelmi támogatást, aki iskolába járatja a gyereket.
Az ombudsman aggályait tekintve a megkérdezettek 71 százaléka szerint a segélyezés nem roma kérdés, 22 százalék szerint viszont igen. A népszavazás ötletét egyébként 53 százalék tartja jónak, 39 százalék nem írna ki referendumot.
az igazságos világba vetett hit
A szociálpszichológusok „alapvető attribúciós hibának” (attribúció=oktulajdonítás) nevezik azt a torzítást, hogy az emberek általában saját viselkedésüket külső, míg mások viselkedését belső okokkal magyarázzák, ami különösen a nyugati kultúrkörben jellemző, s kísérletileg reprodukálható (például, aki elkésik, rendszerint külső körülményeknek tulajdonítja az esetet, a környezet azonban jellemzően belső okokkal magyarázza a történteket).
Lerner szociálpszichológus „igazságos világba vetett hit” néven ismertté vált elmélete az attribúciós torzításnak egy speciális változatát mutatja be, amely szerint az emberek hajlamosak az áldozatokat hibáztatni sorsukért, s a győzteseket dicsőíteni, tekintet nélkül arra, hogy mennyiben volt ténylegesen hatásuk sorsuk alakítására. Lerner szerint ez az énvédő mechanizmus lehetővé teszi, hogy alapvetően harmonikusnak, „igazságosnak” lássuk a világot.
